Különleges zenei „kezelés” Dunaszerdahely szívében
A vásárúti gyökerű Klinika zenekar a rendszerváltozás idején nemcsak felvidéki vonalon számított legendás formációnak, hanem Magyarországon is volt rajongóbázisuk. A csapat több mint 10 éve újra aktivizálta magát, azonban csak ritkán koncerteznek. Legutóbb a komáromi Harmónia-díj gáláján csíphettük el őket, de csütörtök este a szerencsések a Dunaszerdahelyi Nyár színpadán, a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ előtti téren is találkozhatnak velük 20 órától. Ennek apropóján beszélgettem Czibula Csaba zenekarvezetővel, aki egyben portálunk audiovizuális tartalmainak vezető szerkesztője.
A közelmúltban két alkalommal is jelentkeztetek új stúdiófelvételekkel. Egyrészt vadonatúj nótákkal, másrészt pedig pár régi dalotok újraértelmezésével.
Az utóbbi időben nyolc dalt rögzítettünk, ezek közül az utolsó fázisban négyet. Hogy miért így csináltuk, annak különböző okai vannak. A mai világban, véleményem szerint, nagylemezt megjelentetni már teljesen fölösleges, mert nincs üzlet, ami árusítsa, az online térben pedig elkallódik. Igazából csak az találja meg, aki keresi. A rádiókhoz sem lehet komplett lemezeket bejuttatni, örülsz, ha egy vagy két dalodat játsszák. Nekünk azért van annyi szerencsénk, hogy jók ezek a dalok, és négy dalt folyamatosan forog a rádióban, legfőképpen a Pátriában, de most már egy szlovéniai rádióban is. Kérték, és eljuttattam. Megmondom őszintén, nem hallom, hogy mit sugároznak abban a körzetben, de azt tudom, hogy ők elég jól lefedik a dél-magyarországi régiót is, és nagyon sokan hallgatják azt a rádiót. A magyar piacra meg nehéz betörni, de ez ugye már egy régi téma. Azért is jelentkeztünk friss dalokkal, mert a rádiókban van egy olyan szabály, hogy ha valamilyen dal több mint ötéves, akkor hátrébb sorolódik.
Az utóbbi két-három évben nem volt azért olyan nagyon sok koncertetek, és a Covid időszaka alatt nem is nagyon lehetett...
Az a helyzet, hogy ezt menedzselni kéne, megmondom őszintén, hogy nagyon-nagyon telített a magyarországi piac, oda nagyon nehéz bejutni. Lehet pályázni esetleg a Kisebbségi Kulturális Alapnál ilyen támogatásra, mert ha nem kell az egész gázsit kifizetniük, vagy csak egy jelentéktelen részét, akkor nyilván szívesebben hívnak meg. Meg hát nagyon sokfelé játszanak a zenészeink, sok egyéb elfoglaltságuk van, így sokkal nehezebb mozogni. Azt sem kell elfelejteni, hogy mi nem a zenéből élünk, a zenekarba inkább azért leheltünk újra életet, mert sajnáltuk volna, ha ezek a zenék és ebben a projektben a zenészek elsorvadnának. Úgy gondolom, ez attól jóval többet ér. A legutóbb rögzített dalok zömmel olyanok egyébként, amelyek már korábban is készen voltak, csak nem jelentek meg régebben lemezen és nem voltak ilyen formában és minőségben kidolgozva. És mondhatom, hogy most, amilyen a zenekarnak a hangzása, meg amilyen a zenészeknek a zenei tudása, meg a készsége, nagyon együtt vagyunk. Régen is azért szerettünk játszani, mert nagyon összepróbáltak voltunk, de most azt mondhatom, hogy rendkívül jó zenészekkel játszunk.
A visszatérés óta a tagság nem is változott, igaz?
Mióta ezt újrakezdtük, azóta nem változott a felállás, ebből is látszik, hogy nagyon megtaláltuk a közös hangot. Ezenkívül ez az egész a barátságról is szól, tehát mi barátok vagyunk akkor is, ha épp aktuálisan nem zenélünk. Akik annak idején úgy döntöttek, hogy ők már nem folytatják velünk, azok is barátként maradtak a zenekar mellett.
A koncert előtt hány próbátok volt?
Mindenki tudta a saját feladatát, azt is megbeszéltük, hogy milyen dalokat játszunk, úgyhogy elegendő volt egy intenzív próba arra, hogy begyakoroljuk a dolgokat. Mi egyébként mindenre úgy készülünk, mintha ez egy teljesen új projekt lenne. Szóval mindenki újragondolja az egészet.
Ezek szerint lesznek változások az előző élő fellépésetekhez képest is?
Igen, mindenképpen. A dalok hangszerelésében egészen biztosan. Sokkal feszesebbek, dinamikusabbak, rockosabbal lettek a dalok. A Klinikában ketten is session zenészek, de a dobos Varjú Attila is képzett muzsikus és sokhelyütt megfordult már. Jozzyt és Sipos Dávidot szerintem senkinek sem kell bemutatnom, ők egyszerűen abban élik ki magukat, hogy saját magukat is szórakoztatják. Attilának viszont más szerepe van. Ha megegyezünk valamiben, akkor ő ahhoz tartja magát, mert ugye ő adja az alapot, ami szerint a többiek orientálódnak. Sokszor azon is változtatunk, hogy milyen hosszú legyen egy-egy zenei betét. A fegyelmezettség és a pontosság nagyon fontos. Mi pontosak szeretünk lenni, ez olyan, mint a matematika, hogy ki vannak számolva a dolgok, de közben van benne egy nagy szabadság, de az egy önmagunkkal szembeni elvárás is, hogy minden nagyon pontos és jó legyen.
Sok régi rajongó jelezte, hogy eljön?
Hát, reméljük, hogy jönnek. Ma is többen hívtak és érdeklődtek, hogy mikor is játszunk pontosan. Egy-két figyelemfelkeltő dalt fölraktam a közösségi hálóra is, és észrevettem, hogy egy bizonyos körön belül terjed a dolog. Például egy tévés operatőr felhívott, hogy a barátja egy dedikált zenekari fotót szeretne és hogy van-e nekünk ilyen. Ilyenekre mi nem is gondolunk. Ha lenne egy menedzsment mögöttünk, meg lenne időnk ezzel foglalkozni, akkor csinálnánk, de én szoktam intézni a zenekar ügyeit, és a munka mellett ilyesmire nekem már nem igazán marad időm. Emellett kilincselni kéne, kapcsolatokat teremteni újra, hogy bejussunk fesztiválokra, nagyobb helyekre. Jelenleg a zenekarnak ilyen ambíciói nincsenek igazán, de örülünk, ha terjed a zene, és szeretünk zenélni együtt.
Egy baráti társaságban mindig benne van az alkotás kényszere is...
Nálunk folyamatosan történik alkotás, mindenki ír dalokat, ír szövegeket. Éppen most beszéltünk róla, hogy ahogy így összejöttünk, milyen jól éreztük magunkat.
Hol zajlott a próba?
Budapesten próbálunk, a gitárosunknak, Jozzynak van egy próbaterme és házi stúdiója, ami annyiból jó, hogy rögvest rögzíteni is tudjuk, amit játszottunk. Úgyhogy az a legkézenfekvőbb, ha nála találkozunk. Párkányból a Szilárdnak meg eleve közelebb van Budapest, mint ha Dunaszerdahelyre jönne... Attila meg Komárom és Budapest között ingázik, Carlo, az énekesünk pedig Pozsony mellett.
Ha ilyen ritkán találkoztok, tud fejlődni a zenekar?
Igen, és ennek én nagyon örülök. Mindenki tele van kreativitással, vannak ötletek. A legutóbb Karcsi jött azzal, hogy menjünk le a nyaralóba, és mindenki hozzon gitárt, és ott este írjunk dalokat, mert már van valami szövegkezdeménye. Ő nagyon aktív, állandóan vannak gondolatai, jár az agya, írja a szövegeket. Alap szinten megtanult gitározni is, tehát harmóniákat, alap dallamokat is hoz már, és akkor mindenki hozzárakja a saját dolgait. Meg hát én is írok dalokat, és néhány szöveget is írtam már. Tervezzük, hogy ezeket megcsináljuk, de eddig egyszerűen nem volt rá idő. Meg ha jó minőségben, stúdióban szeretnéd ezt rögzíteni, azért az költséges is. Meg ha naponta 15 ezer új dal megjelenik, akkor te abból hogyan tudsz kitűnni? Csak úgy lehet, ha nagyon egyedi vagy. Úgy gondolom, ilyen szempontból mi azért mindig érdekes zenekar voltunk, nem másoltunk senkit, nem valamilyen stílust vagy zenekart próbáltunk követni, utánozni, hanem amilyen zene belőlünk jött, mi azt csináltuk mindig.
Akkor ami a hátrányotok, az az előnyötök, és fordítva...
Igen, igen. Nem tudunk betagozódni semmilyen mozgalomba, mert mindenhonnan kilógunk, viszont egyedi, amit csinálunk, és ettől lehet érdekes. Van egy dalunk, amiben hét nyolcad és négy negyed váltakozik folyamatosan. Nem egy szokványos ritmusképlet, szóval kísérletezünk mi a zenével, és úgy érzem, hogy az együttes tagjai közül mindenkiben sok zene van, tehát bennünk van még sok potenciál. Mindenkiből jön elő valami, és ez jó. Igazából azt sem tartom rossznak, ha egy zenekar szünetet tart, mert van úgy, amikor már az ember saját magát is unja, s közben meg ott a megfelelési kényszer. A pihenés által fel lehet töltődni friss ötletekkel, gondolatokkal. Bár mi, amikor úgymond „magasabban repültünk”, akkor sem tucatjára, egy kaptafára gyártottunk dalokat, mert nem az szórakoztatott bennünket. Ennek ellenére tetszett a közönségnek is. A mai napig még vannak olyan eredmények, amivel lehetne büszkélkedni, hogy hol mindenhol játszottunk, akár határon túl is, de hát abból nem lehet megélni. A közönség elfelejt, vagy legalábbis, ha nem vagy képben, akkor „leszokik” rólad. Ugyan nem felejti el a nevedet, de nem jutsz el hozzá, mert nem az jön a médiából, meg sehonnan, és akkor kikopik a tudatából. Ha viszont újra hallja, akkor megörül neki, és azt mondja, milyen jó, hogy ez még van. Remélem, hogy akik ott lesznek a koncertünkön, ugyanígy fognak örülni.
