Zilizi Zoltán: Ezzé lett (kis) magyar hazátok – zoboralji látlelet

hirek.sk 2015. június 01., 10:34
A minap a munkahelyemen történt (jellemző eset): a magyarul beszélő magyar nevű (mondjuk Kovács Lajos) középkorú ügyfél látva, hogy magyarul írom a számlára a nevét, megkért, legyek szíves a nevét szlovákul (szlovák diakritikával – ¼udovít Kováè) írni, mivel hogy a veje, akinek majd adja a számlát, nem szereti a magyarokat...

A régiót leíró tényadatok könnyen elérhetők (például a wikipédián: „Zoboralja vagy Zobor-vidék történelmi tájegység Szlovákiában, amely a Nyitrától északkeletre húzódó Tribecs-hegység déli nyúlványainál […] terül el. Manapság ez a legészakibb még összefüggő magyar nyelvsziget a Kárpát-medencében. Eredetileg 13 Árpád-korban alapított falut foglalt magában. (…) Híres szülöttje Esterházy János csehszlovákiai magyar politikus a két háború között.“

A lexikális, gyakorlatilag mindenki számára elérhető információk közreadása helyett szívesebben foglalkoznánk mindazzal, ami ezekből kimarad.

A zoboralji magyarok, a hagyomány szerint székely gyepűőrök hagyományos székely szellemiségéből – hősies lelkület, kitartás, állhatatosság (konokság) – ma igazán kevés (vagy keveseknél) maradt. Sokkal inkább a bevezetőben felelevenített hozzáállás divatozik. Kivételek persze vannak, ám mint a kivételek általában, ebben az esetben sem ezek alkotják a jellemző átlagot.

Zoboralja magyar szórvány: a szórványra mára halmozottan jellemző identitásdeficittel. Mielőtt a tüneteket sorolnánk, indokolt a sorvadó magyar identitás feltételezett okait szemügyre venni. Ha ezt tesszük, elkerülhetetlennek látszik a jelenkor nehézségeinek történelmi távlatokba helyezése: az 1918–20-as államfordulat, mint origo felidézése nem múltba révedés, sokkal inkább annak felismerése, ami ebből következik, és amit Bibó István magyarországi jogtudós már az 50-es években kimondott, miszerint a kisebbségi lét hosszú távon nyomasztó. A viszonylagos többséghez (szlovákság) tartozás vágya ebből sokak számára eléggé egyértelműen következik. Szórványközegben, ahol a magyar közösséghez tartozást elősegítő erők korlátozottabban érvényesülnek – mondjuk, a szlovákiai tömbmagyarsághoz képest – ez a vágy könnyebben érvényesül.

Az államfordulatot követő évek magyarellenes megtorlásai (kitelepítések, lakosságcsere, jogfosztás, reszlovakizáció stb.) nyilván ma is éreztetik hatásukat. A rendszerszerű megaláztatások a múltban kisebbségérzetet és a másodrendűség érzését idézték elő, majd tartották fenn a szlovákiai magyarokban. Ugyanakkor a ma itt élő magyar közösséget jellemezve ide kívánkozik Szvatkó Pál két világháború közti csehszlovákiai magyar közíró megállapítása is: szerinte a magyar olyan, amely szívesen hal hősi halált nemzetéért, de élni nem tud érte.

A Felföld, a mai Szlovákia területe a török kor utántól Pest-központú volt, és szemben Erdéllyel, nem alkotott önálló politikai-földrajzi-gazdasági egységet. 1920 így egészen felkészületlenül érte. A világháborúk után nemesi származású értelmiségétől, gazdagparasztságától és -polgárságától – az értelmiség hagyományos társadalmi képviselőitől – érdemben megfosztott közösség (az ún. Baťa-cipős magyarok és utódaik) meggyengülve sodródott az éppen aktuális korok kihívásai közepette.

Zoboralja nagyobb része az első bécsi döntést követően is Szlovákiában maradt. Az anyaországtól való leghosszabb ideje tartó elszakadás miatt, meg a legnagyobb távolság okán is Magyarország mára gyakorlatilag túl messze van. Elsősorban szlovákiaiak (szlovákok – sic!) vagyunk-lettünk (az anyaországiak meg „ők, a magyarok”). Így kényelmesebb is.

Idővel megszokottá és egészen természetessé vált a Szlovákiához tartozás érzése. A sportban a szlovák csapatoknak szurkolunk, a magyar sikereket ritkán ismerjük. Szeretünk élni Szlovákiában. Már észre sem vesszük, hogy a kabát, amit erővel ránk adtak, szorít. Vagy bő. Hozzá hízunk, vagy hozzá fogyunk. Megtanultunk alkalmazkodni: postán, orvosnál, egyéb „hivatalos” helyen szívesen beszélünk államnyelven, sőt szlovák nyelvű személyzet esetén – egyébként tehát magyar többségű falvakban is – kényelmetlenül éreznénk magunkat, ha nem így tennénk. Kerüljük a súrlódásokat, sőt nagyon ügyelünk rá, nehogy saját nyelvünk nyilvános használatával – megint csak magyarlakta településeinkről van szó – a magyarul nem beszélőknek kellemetlenséget okozzunk, esetleg kevésbé intelligensnek/műveltnek tűnjünk az által, hogy nem bizonyítjuk: tökéletesen beszélünk szlovákul. Így váltunk mára szuperintelligensekké: például az általunk lakott falvakban a velünk szemben jövő idegenre, mielőtt az még megszólalna, nem a saját nyelvünkön köszönünk; homogén magyar nyelvű asztaltársaságban vagy gyűléseken (akármilyen nagy számúról is legyen szó) a mellénk szegődő egy szem nem magyar ajkú nyelvére gépiesen váltunk; utcán ismerősöknek, barátainknak is szlovákul vesszük a telefont, s szlovákul felelünk munkahelyen vagy vásárlás közben is. Ezt szoktuk meg és ma már erre szoktatunk. Adódik a kérdés: a magyarok részéről kinyilvánított gesztusokat viszonozza-e a másik fél? (Bár miért viszonozná, ha senki sem igényli?)

Egyre nagyobb számban (tehát nem mindenki) válunk olyanokká, mint akiket Márai említ: foglyokká, akik fogvatartóiknak szurkolnak. (Szó szerint is: a szlovák hokinak például.) S miért az áthallás? Az érvényben lévő Beneš-dekrétumok, a magyar állampolgárság felvételének büntetése, a kétnyelvűsítés korlátozása, a magyar, mint második államnyelv bevezetésének akadályozása, a kisiskolák – nemzetiségi iskolák – burkolt ellehetetlenítése stb. miatt. Mindezekek ellenére, vagy éppen ezért (?) sokan és egyre többen szakadnak el a magyar közösségtől és lépnek önként a nyelvi-érzelmi szlovákosodás útjára: a magyar nyelvű szülők gyermekeiket szlovák tannyelvű iskolába íratják (és egyre kevesebben szólnak hozzájuk saját anyanyelvükön) – természetesen a gyermek érvényesülésének címén. A szülő jó szándéka sokszor abban nyilvánul meg, hogy bár míg ő a szentmisén magyarul imádkozik, válaszol a papnak stb., gyermekéhez következetesen nem magyarul szól. Ha egészen „kiművelt” és törekvő, a gyermeket nem is a helyi – falusi – szlovák iskolába íratja, hanem a városiba. Közben iskoláink – demokratikus keretek között, külső ráhatások nélkül – sorvadnak és egyenként megszűnnek.

1960-ban a Nyitrai-járásban 24 magyar tannyelvű alapiskola működött, ezek nagy része az 1980-as évek végéig fokozatosan leépült vagy megszüntették. Ma már csak 3 teljes szervezettségű alapiskola (Gímes, Pográny, Nagycétény) és 4 kisiskola (Zsére, Kolon, Alsóbodok, Nyitracsehi) működik a térségben (és az Érsekújvári járáshoz tartozó nagykéri), ahol magyar nyelvű oktatásban részesülhetnek a diákok. A Nyitrai járásban ez idén összesen mintegy 170 tanulót jelent (az utóbbi népszámláláskor nagyjából húsz százalékos fogyás mellett a magyar nemzetiségűek száma valamivel több, mint 9000 fő). Gyakran vágyakoznak az idősebbek a múlt iránt, amikor „bezzeg az ő tanulókorukban” egy magyar iskolába még kétszer annyian jártak (Gímesen például). Ugyanakkor nem kevesen – közülük is – nem szólnak az unokáikhoz magyarul. Pedig alig képzelhető el, hogy ne tehetnének másként. A ritkán elhangzó tudakozódó kérdésre, hogy miért van ez így, gyakori válasz a „Mire lesz az jó őneki?”. Mármint, ha magyarul is megtanul a gyermek. (Ritkábban akár az is elhangzik, hogy: „Õ már angolul álmodik!” – helyszűke miatt némiképp leegyszerűsítve a helyzetet, azt mondhatjuk, ilyenkor íratják a szülők az érvényesülés zálogaként és biztosítékaként számon tartott valamelyik városi intézménybe a gyermeket. Akik így – a gyakorlat mutatja – legtöbbször elvesznek a magyar közösség számára.)

Ha az utánpótlás lehetőségeit vesszük szemügyre, a vegyes nyelvű házasságok jutnak az eszünkbe. Ezek a kulturális értékek kiegészítését, a pár kölcsönös gazdagodását és a család meg a gyermekek kétnyelvűségét képviselhetik. Ilyenekből egyrészt nálunk egyre több van, másrészt igen kevésszer szólnak ezek a kapcsolatok az egyenrangú kultúrák kölcsönös gazdagodásáról. Inkább arról van szó, hogy a magyar kultúra és nyelv ezekben rendre alul marad. Ez általában önként, úgymond a békesség kedvéért, vagy a magyar fél gyenge vagy nem létező nemzeti önbecsülése miatt, esetleg még a modernség pátoszába is burkolva történik meg. Kivételek persze akadnak, de egy nemzetrész sorsát és benne a népesedési mutatók alakulását nyilván nem az egyedi esetek alakítják. Ehelyett szomorú értékvesztésről lehet szó.

Ide kívánkozik: a magyar nyelv – úgy látszik – stigmatizálva van. Sokaknál mára a nyelvünkre az idejétmúltság, meghaladottság, vidékiesség szinte elválaszthatatlan tulajdonságként tapadnak. Persze a használata – oktalan – félelemmel is párosulhat. Ha mégis van ilyen, akkor esetleg a munkahelyen érezhető elutasító hozzáállás/ráhatás a munkatársak részéről. Bárhogy is, jellemző például, hogy ha magyar ismerősünket szlovák nyelvű társaságban saját nyelvünkön köszöntjük, nem ritkán szemérmes elfordulás vagy néma testbeszéd (biccentés) a válasz. Mivel hogy – korszerű kifejezéssel élve – legalább is nem menő magyarnak lenni. Aki másként tesz, szinte bátor.

Sokszor tapasztaljuk, hogy nyelvváltáskor a magyar származású családok és egyének tudatos döntést hoznak. Ennek sokszor látható formája a már fentebb említett iskolaválasztás és az ezzel egybekötött tudatos szlovák nyelvhasználat a szülő-gyermek kapcsolatban. A szülő nyilvánvaló jó szándéka mellett (aki a gyermeknek természetesen a legjobbat akarja) azt is hangsúlyozni kell, hogy a felsorolt okokon túl az egyik további lehetséges hibaforrás, hogy sikerült elhitetni a szülőkkel azt, hogy gyermekük csak szlovák iskolát kijárva fog érvényesülni. A másik oldalról pedig hiányosságnak látszik az, hogy a magyar iskolahálózat nem volt képes (egyre kevésbé volt képes) a szülőket meggyőzni ennek alaptalanságáról és a természetes döntés (az anyanyelven tanulás és a vegyes házasságokban a kétnyelvűség választásának) helyességéről. A versenyeredmények, főként ha ezek nem társulnak hatékony reklámmal, önmagukban nem vonzanak be iskoláinkba több szülőt (illetve gyermeket).

A magyar közösséget tovább polarizáló, ezt a folyamatot katalizáló tényezőket (például a jellemzően csak az anyagi haszonra odafigyelő ingatlaneladások) lehetne még sorolni, ehelyett inkább valamiféle előremutatót lenne célszerű felvetni.

Hogyan tovább (nem csak) Zoboralja?

Ha célként az asszimilációs kihívásra adott releváns választ (értsd: a szlovákosodás lassítását) határozzuk meg, abból indulunk ki, hogy mindegyik, bizonyos jellemzők (közös származástudat, közös emlékek, közös nyelv) alapján leírható és másoktól e jegyek alapján eltérő és megkülönböztethető kultúra hasznos érték, amit minden bizonnyal erkölcsös megőrizni.

Amennyiben a politikai határok sértetlenségéből indulunk ki, figyelembe véve homogenizáló káros hatásukat az itteni magyar nemzetrész életében, ezeknek valamiféle ellentételezése erősen kívánkozik. Az önrendelkezés valamilyen formában, de magyar nemzetiségi alapon megkerülhetetlennek, és egyre égetőbbnek látszik.

A véleményformáló, -alakító tényezőknek (itteni magyar nyelvű média) hozzá kéne járulnia a kisebbségi (a magunkat kisebbségiző), végső soron a kisebbségi érzetet állandósító szemlélet felülvizsgálatához. Hiszen, ha a határok ellégiesedtek, kisebbségként jellemezni a szlovákiai magyar közösséget idejétmúlt és okafogyott: Szlovákiában élő magyar nemzetrész vagyunk, a többi résszel együtt a térségben éppenséggel többséget alkotva.

Hogy otthonosságérzetünket fokozzuk, a régió kétnyelvűsítése tűnik fontosnak. Ebben az önkormányzatoknak kéne élen járniuk a létező nemzetiségi jogok gyakorlásával (kétnyelvű formanyomtatványok és honlap, utcanevek feltüntetése magyarul is stb.). Persze van olyan település, amely e téren jó mintát nyújt Zoboralján. Senki sem tiltja például, hogy magyar többségű településen a hangosbemondóban először ne magyarul mondják el a közölnivaló híreket. Vidékünkön egy helységről tudni biztosan, hogy ez így van. Emellett a magyar nyelvű feliratozás is ezt a célt szolgálná, és ez sem tilos: talán együgyű példa, mégis megemlíthető, hogy jól mutatna, ha a házak kapuin nemcsak „Pozor pes”-t, hanem mellette, alatta, felette stb. „Vigyázz, a kutya harap”-ot is látnánk. Az a kérdés, miként lehet azt elérni, hogy belső igénnyé váljon széles tömegek számára e természetes jogok gyakorlása.

Talán példamutatással és bizonyára neveléssel. Előbbi esetben a helyi, hiteles egyének tehetnek jó szolgálatot, utóbbinál a családok és az iskolák szerepe erős. Még ha elcsépelt közhelynek is tűnik, mégis szükséges hangsúlyozni, hogy magyar iskoláinkat hosszú távon – valamilyen formában – meg kell őrizni (ezzel összefüggésben pedig a szülőknek jövőképet kell nyújtani). Ez, sajnos, a létező valóság miatt önmagában nehéz feladatnak látszik, de bizakodni, és ezen felül ezt a célt tettekkel támogatni elkerülhetetlen. Ehhez szorosan hozzá tartozik a fiatal szülőkkel – későbbi iskolaválasztókkal – való korai kapcsolattartás, tehát nem csak a beiratkozások idején.

Igen, iskoláinkban igazoltan (versenyeredmények) színvonalas oktatás folyik. Ez mégis csak mindössze az egyik, persze fontos, szelete annak az egésznek, amit egy nemzetiségi, szórványvidéken működő iskola jó, ha nyújtani tud. A magyar alapiskolát kijárt itteni diák általában szlovákul tanul tovább. A magyar középiskola messze van, vagy, mert nem városi, nem eléggé vonzó. Ezért magyar kisiskoláinkra többletfeladat hárul: például a végzettekkel való kapcsolattartás (osztályfőnökök szerepe). Az alapiskola befejezését megelőzően van lehetőség megpróbálni elérni tanulóinknál azt, hogy a középiskolai, esetleg egyetemi évek után is jó érzéssel gondoljanak vissza egykori iskolájukra, meg hogy már elhintve legyenek bennük a magyar közösséghez és kultúrához ragaszkodás magvai. Ehhez több kell a jó szakoktatásnál és tárgyismeretnél. Talán élményekre van szükség, olyanokra, amelyek az évek elmúltával visszagondolva azt az érzést erősítik az egykori tanulóban, hogy jó volt a magyar iskolába járni, és főként, hogy ezt a jót majd saját gyermekének is szeretné szülőként megadni. Iskoláink vezetői a legilletékesebbek ennek előmozdításában és a feltételek (alkalmas tanári kar, tárgyi eszközök) biztosításában. Azonban nem egyedül, magukra maradva ebben, hanem az önkormányzatok mellett a szülői szövetségekkel és az iskolák nehézségeit értő, azok munkáját támogató civil szervezetekkel együttműködve. A halaszthatatlan és fárasztó napi teendők mellett a lényegre is figyelni kell(ene): mi az a kis többlet, amivel az iskola nap mint nap hozzájárul ahhoz, hogy a tanulók értékként éljék meg a magyar közösséghez való tartozásukat, úgy, hogy ezt a kötődésüket majd ápolni is készek legyenek.

Keresve az építő hangulatú befejezést, Tóth Klára (a Nyitra és Vidéke Célalap ügyvezetője) volt segítségünkre. Szerinte van Zoboralján egy réteg, amelyik egyre tudatosabban éli meg magyarságát, s egyre többen próbálnak tenni egyre több vonalon (iskola, kultúra, egyház) azért, hogy ez a réteg egyre szélesebb legyen. A másik határozottan jó dolog véleménye szerint az, hogy egyre több fiatal kapcsolódik be – jó ötletekkel és sok munkával – a magyar közösség építésébe és próbálja meg kortársait is felrázni, sőt bevonni ebbe a tevékenységbe.

Zilizi Zoltán, PhD

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS