Vizet!
Kacsaúsztatóvá vált a kis kanális. Egyik napról a másikra. Már nem is csodálkozom. Inkább csak szomorú vagyok. Sose láttam ilyennek. A parton látszik, a sáros rész jelzi, hogy az apadás mértéke milyen nagy. Méghozzá hirtelen. Ha fizetnének se tenném bele a lábam... Vészjóslóan fekete, élettelen benne a víz.
De ugyanilyen lehangoló látványt nyújt „nagytestvére” is, amiből leágazik. A zsilipen tegnap még vékonyan átfolyt a víz, ma már 15 centivel alacsonyabb vízállás mellett csak súrolja azt. Már nem lehet fürödni benne. Szinte állóvízzé változott.
Kiszáradunk. Elégünk. Kegyetlen idő... Bárhogy is kutakodom az emlékeimben, ilyen nyárra nem emlékszem. Hogy ne esett volna. Egyszer sem. Leszámítva azt a pár cseppet, ami egy-vagy két alkalommal érkezett és még öt percig se tartott. Ahogy errefelé mondják, egyenlő volt a nullával.
Két hete napjaim fénypontja, amikor este fél nyolckor bringára pattanok és irány a földút. Ami előtte van, az maga a gyötrelem. Kohóvá válik a lakás, ahol se főzni, se porszívózni, vasalni pedig végképp nem lehet. Élni se. A könyv kiesik a kezemből, úgy elálmosodom olvasás közben. A rejtvényfejtés harminc fokban úgy lefáraszt, hogy húsz percig se bírom. Számolom a tetves órákat, mikor szabadulhatok már végre ki. Mert ez börtön. Bezártak minket hetekre a nagy forrósággal.
Minden tönkremegy. Minden meghal... Naponta öntözöm hokkaido tökpalántáimat. Csak sínylődnek, kínjukban virágoznak, de elfutni nem tudnak. Két éve ilyenkor már rég learattam az első termést. Idén csak a csigák „arattak” eddig. Két bokrot lerágtak tövig. Valahogy nem is tudok rájuk haragudni. Nekik is élniük kell. Valamiből, valahogy. Minden nap öntök vizet egy tálkába is, ha betévednének a kertbe a madarak. Nekik is kell a szomjoltó.
Szomjas a föld. A táj inkább sárga, mint zöld. A kukoricának, napraforgónak már annyi. A veteményesekben sokan már csak a paradicsom- és paprikapalántákat öntözik. Ha még van mivel. Hiába rángatom a kutat, csak vészjósló hangokat hallok a belsejéből. Víz csak akkor jön, ha előtte öntök bele. Jó sokat!
Eszembe jut, mit is regélnek a Csallóközről. Lápos-mocsaras vidék volt állítólag... Ma inkább a sivatagra kezd hajazni. Hogy mi történt a néhány száz év alatt? Az emberi mohóság levét isszuk. Mindent lecsapolni, küszöbig szántani, erdőből is elég a kevesebb. Ez volt a jelszó. És most itt vagyunk. Víz nélkül. Pedig már a kiselsős is tudja, anélkül nincs élet. Mi nem megtartottuk a vizet, ahogy az okos ember csinálja, hanem elherdáltuk. „Elbújtattuk”. Mélyen a földfelszín alá. Ahová nehéz leérni, lefúrni.
Vízhiány, vízmegtartás, víztározók, vízfelületek. Ezek mostanában a leggyakrabban ragozott kifejezések. Talán egyszer még megérjük azt is, hogy azért kapunk állami támogatást, ha kerti tavat hozunk létre. Ha minden udvaron lesz valamilyen vízfelület. Egy mini rezervoár. A maga kis mikroklímájával. Hozzá illő növényzettel a partján. Brekegő békákkal, inni leszálló gólyákkal, esetleg vadkacsákkal. Ahol magasra nő és mezei virágokban gazdag a fű és a méhek legelőjeként is szolgálhat. Amikor megértjük végre, hogy a víz a legnagyobb kincs. Ami most nincs. Amiért rimánkodunk. Eddig mindhiába...
