Viszlát virtuális világ!
Mi tagadás, sokunknak, egyre többünknek elege lett a bezártságból. Van egy tűréshatár, ami fölött már semmivel sem lehet helyettesíteni az emberi kapcsolatokat. A mobilba vagy számítógépbe való örökös bámulás, az azon keresztüli kommunikáció időrabló és személytelen. Pótmegoldásnak megfelelt, de mára már besokalltunk tőle. Főleg, ha még a munka is a világhálóhoz köti az embert.
Őszintén bevallom, már rosszul vagyok azoktól a reklámoktól, ahol még a divatházak is arra buzdítják az embert, hogy maradjon otthon és hordjon maszkot. Hát még, amikor arról vitatkoznak a tévében a celebek, persze kissé komolytalanul, hogy valójában online mindent meg lehetne csinálni, akár még az olimpiát is…
Múltkor egy nagyokos azt vetette fel, minek is fizetnénk a drága koncertjegyért, ha online is megnézhetjük bármelyik világsztár produkcióit. Meg hogy a filmek is fent vannak már neten. Köszönjük, ebből nem kérünk.
Tegnap az anyák napját is online szervezték meg sok helyütt… Korszakalkotó, hiánypótló módon. Csak éppen a legfontosabb hiányzott. Néhány könnyes tekintet, boldog gyermeki mosoly.
Már ráuntunk arra is, amit a karantén elején még igencsak élveztünk. S akkor még volt is rá pénzünk, most már nem biztos, hogy lenne… Hogy a netről rendelgettünk, a futár meg hozta az árut. Hogy aztán a katalógusból rendelt cuki kis nyári ruha esetleg nem jött ránk, mert a sok képernyő előtt üldögélésben felszedtünk pár kilót, az már egy más tészta. Ez is megérne egy misét. Egyes szakemberek szerint a vírus negatív hozadéka, hogy az otthonmaradásra kényszerítettek közül sokan elhíznak, aminek ugyebár betegségek lesznek a következményei… A netes torna meg távolról sem olyan, mint amikor az edző mutatja meg a gyakorlatokat, s másokról is folyik az izzadtság, nemcsak rólunk...
Több idős asszonyka kérdezgeti mostanában, mikor mehetünk már végre újra templomba. Szép a tévében közvetített mise, de ők már igencsak vágynak az Isten házába. Nem tudom megnyugtatni őket. Mert ha lesznek is megint misék, azokra a 65 év felettieknek sokáig nem lesz bejárásuk. Pont azoknak, akik a hívők zömét alkotják.
Talán, ha engedélyeznék a szabadtérti egyházi szertartásokat, persze csak kicsiben, lenne esélye arra egy egész életét buzgó hívőként élő hetvenes, nyolcvanas éveiben járó néninek, hogy újra Isten közelében lehessen.
Mára az is bebizonyosodott, hogy a távoktatás sem világmegváltás. Sőt, egyre több fiatal akkor sem tud online tanulni, ha akar. Hiába van internet, ha a rendszerek túlterheltek, összeomlanak. Nem működik, sőt folyton megszakad a kommunikáció a tanár és diákok között. Hogy a tanulók egy része ezt kihasználja és magasról fütyül az egészre, az a távoktatás egyik nem kívánatos mellékhatása. Elgondolkodtató, amit a miniszter a minap szellőztetett meg,, hogy esetleg a nyári vakáció idején pótolnák a tananyag egy részét. Egyre több pedagógus látja már a távoktatás hátulütőit, s azt, hogy kizárólag ezzel nem lehet megváltani a világot, pardon, megtanítani a gyereket.
Az elmúlt hetek megmutatták, hogy bár sokakat netfüggővé tett a bezártság, mégis megmaradtunk emberfüggőnek. Hála az égnek! Mostanra egy sima bevásárlás nagyobb örömet okoz, mint bármi, amit a világhálón találunk. Hogy miért? Mert ott véletlenül összefuthatunk kedves ismerősökkel és legalább pár szót válthatunk.
Nagyon tudjuk élvezni az erdei sétát. Érdekes módon még azok is, akik eddig szabadidejüket drága wellnes szállodákban töltötték és beutazták a világot. Mostanra a kevesebb is elég lett sokaknak. Barátkozniuk kell a gondolattal, hogy az idén elmarad a kubai nyaralás, és Florida partjainál sem ők fogják süttetni a hasukat drága pénzért… Ha minden jól alakul, talán átruccanhatnak Horvátországba, tegnap a híradóban már egy turistafolyosó kialakítását lebegették meg… Sokaknak pedig marad a határ, a kanálispart, esetleg a szép tájak, országon belül. Szerencsére van itt is csodálni való bőven.
Jómagam már készülök a digitális detoxra. Tudom, hogy nem lehet 100 százalékos, már csak a munkám miatt sem. De ha eljön a várva várt szabadság, szabadidőm egyetlen drága percét sem leszek hajlandó géphez kötve tölteni. Nekem és másoknak is már más infúzióra van szükségünk az élethez. Nagyon reméljük, hogy fokozatosan visszakapjuk a régi életünket, hónapok óta nem látott családtagjainkat és barátainkat. Újra magunkhoz ölelhetjük kollégáinkat. Nyugodtan beülhetünk egy kávéra, vagy éppen felpróbálhatunk egy ruhát a kedvenc butikunkban.
Teljesen hétköznapi dolgokra vágyunk sokan. Méghozzá a való világban.
