Visszasírt spontaneitás
Egy reggeli rádióműsorban hallottam, hogy a mai fiatalok túlnyomó többsége a régi időkből elsősorban a spontaneitást hiányolja a kapcsolatteremtésben és kommunikációban. Egyrészt semmi sem alakul spontán módon, közvetlenül, minden erőltetett vagy sablonszerű, illetve fenntartásos.
A srác úgy gondolja, hogy rögtön bizonyítania kell, mert ez a lányok elvárása, és már az első folyóparti üldögélés során lázasan fürkészi a melltartó kikapcsolási módját. A lányok pedig pont ettől tartanak, hogy a fiúnak csak az kell, ahelyett, hogy egy jót dumcsiznának, romantikáznának a parton üldögélve. Ebből származhat aztán a bizalmatlanság a másik fél irányába. Megkérdezték a lányokat, hogy mitől félnének jobban egyedül egy sötét erdőben: egy eléjük toppanó férfitől vagy egy medvétől. A válaszadó lányok 95 százaléka nem a medvétől.
Ha valaki például mellénk kerül a villamoson, és váratlanul elkezd beszélni a méhek életéről, a hangyák szervezettségéről, vagy a várható lottónyeremény általa elképzelt felhasználásáról, illetve a lány vonzó mivoltáról. Reakcióként ilyenkor a lány sok esetben feláll és két kocsival odébb megy, vagy a következő megállóhelyen fejvesztve lemenekül a járgányról. Egy ilyen kudarc után a fiú is legközelebb ezerszer meggondolja a spontán viselkedését.
De a felmérés azt igazolja, hogy igény van az ösztönös cselekvésre, sokan sírják vissza a régi spontaneitást, amikor még a másik fél megszólítása nem jelentett főben járó vétséget. Gimnáziumi éveimre visszaemlékezve előfordult, hogy a szünetekben fehér köpenyben és szemüvegkeretben, jegyzettömbbel és tollal kezünkben szólítottuk le a suli folyosóin a lányokat egy olyan álfelmérésre hivatkozva, ami a lányok érintetlenségére vonatkozott, és kértük névtelenül a kérdőív kitöltését. Senki se háborodott fel, általában őszinte válaszokat kaptunk, próbaszerűen, spontánul le is ellenőriztük...Másik felelőtlen játékunk az volt, hogy melegeknek tetettük magunkat, ami akkoriban még elhajlásos betegségnek számított, ma már talán érdem. Több lány igyekezett minket kezelésbe venni, visszatéríteni...De nem ez volt a cél, hanem az improvizációs készség fejlesztése.
A kellemetlennek tartott kommunikációt kerülendő a tömegközlekedési eszközökön, de már az utcai barangolások során is nem véletlenül bújnak a mai fiatalok a fülhallgatóik, telefonjaik vagy a fülbe helyezett kis kütyüjük mögé, hanem, hogy ezzel is kizárják a külvilágot, távol tartsák maguktól az embereket. Nem is adnak esélyt a spontán megnyilvánulásra!
De miért lett divatosabb, főleg a városokban az ösztönösség, természetesség, rögtönzés, improvizáció helyett a tudatosság, kiszámíthatóság, számítás, megfontoltság? Erre szokták mondani, hogy mindennek az oka az elidegenedés, ami körülvesz miket szerte a világban. Lassan már saját magunktól is elidegenedünk, menekülünk egy virtuális világba, ahol minden minket zavaró tényezőt kizárhatunk, ahol kiszámíthatóan, tudatos tervezéssel alakíthatjuk életünket. Nem kell rögtönöznünk sem a villamoson ülve, sem a sorban állva, nem kell attól rettegnünk, hogy valaki megszólít és válaszolnunk kell neki.
Kivesző félben van tehát a spontaneitás, a kiszámíthatóság pedig előretör. A napi rutin a képzelőerő helyébe.
