Vissza a régi kerékvágásba
Az elmúlt hetekben sokan sokszor megfogalmazták óhajukat, hogy kerüljön végre vissza minden a régi kerékvágásba. Talán még többen állították, hogy az életünk nem folytatható ott, ahol március elején abbahagytuk.
Nem folytatható a folyamatos eladósodás, hogy hitelt hitelre halmoznak a családok, országok, mert ha ez így megy tovább, nemcsak az unokáink, hanem a dédunokáink jövőjét is feléljük.
Talán paradigmaváltásra lenne szükség, és nem kéne hajszolni az állandó gazdasági növekedést, mert akkor ugyanabba a kátyúba lépünk, amelyből most majd nagy erőfeszítések árán tudunk csak kilépni. Ha sikerül, teszem hozzá. Mert ha az a cél, hogy a válság előtti életszínvonalat hozzuk vissza minél gyorsabban, kerül, amibe kerül, ugyanoda lyukadunk ki, ahol voltunk.
Talán véget kellene vetni a túlfogyasztásnak, és nagyobb figyelmet kellene fordítani az önellátásra.
Ugye milyen ósdi, nevetséges gondolat ez? Hisz´ három évtizede arra treníroznak bennünket, hogy minek termelnél ezt meg azt, majd behozzuk külföldről, és megveszed a szupermarketben. Csakhogy egy társadalom nem gondolkodhat így, ezt nagyon világosan megmutatta a vírusvész, amikor egész Európában nem volt elég szájmaszk, védőruha, lélegeztetőgép, s az első, ami elfogyott a boltokban, az élesztő. Nyugaton hetekig nem volt elég toalettpapír, liszt. Az is kiderült, hogy a gazdasági hatékonyság oltárán nem lehet feláldozni a kórházakat, különben az lesz, ami a hozzánk képest nagyon fejlett Észak-Olaszországban, ahol se kórház, se kórházi ágy, se lélegeztetőkészülék nem volt elegendő. Így aztán hazaküldték meghalni az embereket.
Nem lehetett nem észrevenni, mennyire lecsendesedett a Föld.
Az állatok bemerészkedtek a városokba, kezdték visszafoglalni a rég elvesztett életterüket. Amit persze már soha nem kapnak vissza tőlünk, emberektől. Ez nem is lehet cél, de azon érdemes lenne elgondolkodni, hogy meg kellene tartani a rezervátumok kényszerből született, de ajándékként felfogható csendjét. Talán nem kellene visszatérni oda, hogy másodpercenként indul egy európai turistákkal megrakott terepjáró a kenyai szavannákon, hogy a hűsölő vagy a kicsinyeit gondozó állatokat felzavarva akciódús, baráti körben mutogatható fotókat készítsenek. Legyen a szavanna az állatoké, a város meg a miénk. Eretnek gondolat?
Hogy milyen gyorsan képes alkalmazkodni a környezet, arra bizonyíték, hogy néhány hetes leállás után a kínaiak hirtelen meglátták a kék eget.
Amelynek kékségéről csak halvány emlékeik voltak, de mivel a repülők a földön, az autók meg a parkolóban maradtak, a szmog felszállt, és a levegő kitisztult.
Három hónapra elhallgattak a klímaaktivisták. Csak remélni merem, hogy a klímaszakértők nem, és dolgoznak tovább a földi élet megmentésén. Csendben, dobpergés és csatazaj nélkül. És igen, nem tudunk mindent jobban, mint eleink, ezt is felismertük. Ahol megtagadták ezt az ősi tudást – nevezetesen a karantén hatékonyságát –, ott magasabb volt a halálozási arány, mint a jól védekező országokban.
S abban is reménykedhetünk, hogy politikai földrengéseket hoz majd a járvány utóélete, mert a választók megbüntetik a gyáva, inkompetens kormányokat.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/25. számában.
