Vissza a nagy egészhez
Az irodalom nekem örök szerelem. A jó könyvek – néha még a kevésbé jók is – tele vannak inspiráló gondolatokkal. Továbbgondolásra ösztönöznek. Egy-két elolvasott mondat olykor hosszas töprengésre késztet, és bár az idő mindig kevés és drága, így a dolgok elmélyült átgondolása leginkább csak tolódik – máskorra, másnapra, a majd, ha lesz rá időm soha meg nem érkező pillanatára –, a mókuskerék csak pörög-forog velünk… Végül elfelejtjük, hogy mit is kellett volna végiggondolnunk. Csoda-e, ha aztán nem látjuk, nem vesszük észre az összefüggéseket?
Pilinszky János azt mondja: „A részletbe vagyunk száműzve, vissza kell találnunk az egészhez.” „A mindenséggel mérd magad!” (József Attila) költői (s)óhajtása ez prózában, mely már évezredek óta kíséri fajtánkat, mindhiába, mert mi csak az idővel, a véges időnkkel vagyunk elfoglalva – csak rohanunk, hátha meg tudjuk előzni, mielőtt lejár –, a teljességből, az egészből, a mindenségből, annak megéléséből végképp kimaradunk. Holott: örökkévalóságra vagyunk ítélve a kezdetektől fogva. Időtlenségre. Mégis a részletet választjuk magunknak.
Aztán egy jó könyv, egy jó mondat, egy jó gondolat kibontja bennünk a szárnyait. Még Nobel-díj sem kell hozzá, hogy az ember rácsodálkozzon egy-egy írói belső világra s elkalandozzon benne. Meglássa, tényleg van szép irodalom.
Az írói sorsok alakulásából, emberi sorsuk alakulásából meg talán nem is kell ítéletet levonni, mert nem az a lényeges. Sosem szerettem, ha irodalomként életrajzot tanítottak nekem, jobban érdekelt a sokféle sorsábrázolás a műben, a különbözőség átélt, árnyalt, hiteles megjelenítése. Azokból egészen szép, teljes kép kerekedett ki, sokszor finom, olykor meg érdes áttéteken keresztül. Próteuszi alkat a jó író, maga is megéli hősei és epizodistái sorsát. Amit a mű ad, az a fontos. A szerző-ember a maga gyarlóságaival legfeljebb addig kavarhat hullámokat, amíg az olvasó-ember el nem jut a műig, a Sorstalanságtól az A végső kocsmáig. Mert akkor kitisztul az „egész”; Kertész Imre a parancsuralmi rendszerek lényegéről fogalmazott meg olyan tételeket, amilyeneket korábban talán senki nem láthatott olyan megközelítésben, mint ő a saját megélt „sorstalanságából”. A lényeget látni, a dolgokat átlátni, nem beleveszni a részletekbe, a szólamokba. A fortyogó káosz ellenére sem.
Az igazán jó irodalom tükröt tart a társadalomnak, még a politikának is. Különösen az önmagukkal eltelt, felfuvalkodott ideológiáknak az, amelyek – részletbe száműzve – azt hirdetik: övék az ország (világ), a hatalom és a dicsőség. Még az egyetlen lehetséges igazság is. Most és mindörökké.
S aki ezt nem fogadja el, aki ennek nem veti alá magát, mert átlátja, hogy az egykönyves emberektől valóban félni kell, az vitapartnerből gyorsan ellenséggé, olykor kiirtandó ellenséggé válik a szemükben. A woke-világ vak világ. Éberen fülel, hogy lecsapjon mindenre, ami nem úgy más, ahogyan ő a másságot engedélyezi, hanem tényleg más. Különbözik tőle. A woke-világ a parancsuralom, amely kiforgatja értelméből a szavakat-fogalmakat, a bűnből erényt, az áldozatból gazembert csinál, és toleranciát kiált-követel újdondász elméleteinek. Meg akarja ölni a normalitást, olykor annak hordozóját, az Isten adta sokféleséget és sokszínűséget is. Dosztojevszkij mondta valaha jó régen már, hogy
A fegyverek háborújánál pusztítóbb harc is folyik földi világunkban – a lelkeink elvételéért. Globálisan központosított univerzalitás megteremtése a cél, melyben csak az alkalmazkodók érvényesülnek. Nekünk, akik még megéltük, milyen „nagyszerű” is a „demokratikus centralizmus” a maga kontraszelektáló módszereivel, ismerős ez az egész progresszívnek mondott terrorvilág, mely nem véletlenül a mi térségünk terein szervez „tömegtüntetéseket”. Itt csak egy nemzedéknyi ember nem érezte még a saját bőrén a „sorstalanságot”, nem élte át az önmeghasonulás kínját, az általános letargiát. Nekik adjunk a kezükbe jó, igényes irodalmat, elgondolkodtató könyveket.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/6. számában.
