Vigyázó szemetek Chemnitzre vessétek!
Napok óta a chemnitzi események viszik a prímet a hírműsorokban. Pedig semmi különös nem történt: megkéseltek egy német állampolgárt a városi fesztiválon, aki később belehalt a sérüléseibe. Száz meg száz ilyen esetről hallottunk az elmúlt egy‑két évben Németországból, de a chemnitzi, az egykori NDK‑s Karl‑Marx‑Stadt‑i késelés sokkal távolabbra mutat, mint a korábbi esetek.
Igaz, a tartományi kormány és a rendőrség ugyanolyan bénán járt el, sőt, ki kell mondani, ugyanolyan felelőtlenül kezelte, mint a korábbi gyilkosságokat, bűnösen alábecsülte a tüntetések és ellentüntetések rendőri biztosításának problémáját, és természetesen megjelentek a jobb és a baloldal ultrái „kegytárgyaikkal”, a náci karlendítéssel és a kommunista vörös csillaggal.
Az emberek nem tudhatták, hogy migránsok késeltek, a rendőrség nem erősítette meg a sejtésüket, ám egy bírósági alkalmazott tett arról, hogy nyilvánosságra kerüljön: a két gyanúsított menedékkérő, számos kisebb‑nagyobb bűncselekmény elkövetői, áldozatuk pedig egy 35 éves, egyébként kubai gyökerekkel rendelkező német állampolgár. Tüntetések, ellentüntetések, lökdösődés, verekedés, vízágyú, rendőri oszlatás – napok óta ez megy a negyedmilliós keletnémet városban. Az egyik tömeg transzparensein az olvasható, hogy biztonságot és rendet, meg az, hogy vegyétek el a késeiket, különben mi vesszük el a hivatalaitokat, a másik tömeg elítéli az idegengyűlöletet, és megálljt parancsol a neonáciknak.
Csakhogy Chemnitz se nem szürke, se nem barna – üzenték a város mérsékelt polgárai, akik egyik oldalhoz sem akarnak csapódni. Azt azonban valamennyien érzik, hogy végzetesen megosztott a város, sőt Szászország, meg a többi keleti tartományban is gyűlnek az indulatok, hiszen az újraegyesítés óta eltelt majdnem 3 évtized nem hozta el számukra is a jólétet. Kevesebbet keresnek, mint a nyugati országrészekben élő honfitársaik, ugyanakkor az árak egyformák keleten és nyugaton. A németek 2000 milliárd eurót költöttek az ország egyesítésére, pontosabban a keleti tartományok felzárkóztatására. Ha úgy tetszik, integrációjára. A kommunista ideológia és a kemény honeckeri elnyomás alatt szocializálódott generációk integrációjára. És a kezdeti eufória és sikerek ellenére ma meg sem közelíti Kelet‑Németország Nyugat‑Németországot. Egy testbe, egy országba zárva él két német nép, az egyiknek nagyobbak, a másiknak kisebbek a lehetőségei. Na, ezt kell feldolgozniuk a chemnitzieknek! Hogy egyszerűen nem jut elég pénz a fejlesztésekre, új munkahelyek létesítésére és az életszínvonal látványos emelésére, hogy ne a nyugatiak fizetésének 70 százalékáért dolgozzanak. Nem ezt ígérték nekik, s biztos vagyok abban, hogy a berlini vezetésnek sem az volt a célja, hogy a különbségek ilyen sokáig fennmaradjanak kelet és nyugat között.
Mi ezt megcsináljuk, mondták akkor (is), és az egész világ elhitte, de beütött a pénzügyi válság, utána majdnem bedőlt az euró, ami ugye az Európára szabott német márka, s Berlin bizony sok terhet vállalt, de nem a keleti országrészekben. Majd jött a migránsválság és megint a „mi ezt megcsináljuk”. Hát nem csinálták meg! Erre figyelmeztetnek a chemnitzi események: a saját vérüket sem tudták integrálni, hogyan fogják integrálni a más kultúrából érkező milliókat?
