2019. január 10., 12:28

Vigyázat! Hírek!

Gyakori jelenség, hogy (főleg a politikusok) nekimennek az újságíróknak és nem éppen dicsérő jelzőkkel illetik. Gyakran nem alaptalanul, mert amilyen agresszívan azok néha viselkednek… Az újságírók szerint viszont a politikusok azért nem szeretik őket, mert kellemetlen dolgokat árulnak el róluk. Tehát hogy olyat szimatolnak ki, amit a politikusok inkább fedő alatt tartanának. 

Újságok

Ezért általános fölháborodást szítanak, sajtószabadságra hivatkoznak, főleg a szabadságra, ennek nevében kötelességüknek tartják bármit kiteregetni, bármit hangoztatni, s elfogadhatatlannak tarják, ha ebben gátolnák az újságírást.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mert vannak újságírók, és vannak „újságírók”. És vannak nyughatatlan lelkek, akik mindenáron tudatni kívánják a világgal, milyen bölcsek és éleslátók, s hogy mindenre van (ritkán saját) nézetük. Persze a demokrácia nevében, amelyről az a meggyőződésük, hogy az akkor van, ha nekik van igazuk.

Ez az egyik. Mert vannak még hírek, és vannak „hírek”. Ha az történt, hogy János bácsi elesett, akkor a hír arról éppen csak az. Ha erről azt írom, hogy János bácsi megcsúszott egy banánhéjon és elesett, az is lehet hír, amennyiben tényleg így volt, s meggyőződtem róla. Mivelhogy bármi, ha nem győződtem meg róla, nem hír, hanem pletyka, rágalmazás. Sajnos akad jócskán olyan, aki aztán banánhéjra fogja a balesetet, holott nem is volt a helyszínen, csak hallotta és kiszínezte, vagy mert valaki úgy vélekedett. Kit zavar, ha banánhéj egyáltalán nem volt, csak a hírközlő találta ki, mert az jobban hangzik, és föl lehet háborodni, amiért valaki eldobta a banánhéjat, más valaki pedig nem takarította el.

Tanúja voltam egy esetnek, amikor egy embert meggyanúsított egy újság. Az illető iratokkal bizonygatta, hogy nem ő volt, nem is lehetett az elkövető, mivel ott sem volt. Az újságírót ez egyáltalán nem győzte meg, és rezzenéstelenül tovább állította a hazug hírt. Az ilyen „újságírót” legföljebb macskakörömben lehet említeni. Vajon mi motiválja az ilyen viselkedésre? Több lehetőség kínálkozik. 1. Az „újságíró” nem érti az egészet, mert szimplán gyönge a fölfogóképessége. 2. Neki csak a szenzáció hír, tehát csak azt hajlandó tudomásul venni, ami lapja példányszámát növeli. 3. Munkaadója érdekeit kiszolgálva egy adott szempontot képvisel az objektív tényektől függetlenül. 4. Akadhat olyan is, aki tudja, mi az ábra, de állását féltve úgy ír, ahogy elvárják tőle.

Bizonyára akad más kategória is, de akárhogy van, nehéz eldönteni, melyik jobb vagy melyik rosszabb, melyik felel meg legjobban a szellemi prostitúció fogalmának. Az is kérdés, mennyire hiszi el az illető tollforgató, amit írásában állít. A szubjektív vélemény ugyanis nem föltétlenül elfogulatlan tényeket tükröz, mivel azokat eltérően lehet látni és értékelni: ez minden vita alapja.

Egy újságírónak viszont nem az a feladata, hogy vitázzon, hanem elsősorban az, hogy igaz híreket közöljön (a kommentár egy másik műfaj, s most nem arról van szó). Tehát olyan híreket, amelyek tekintettel vannak a különböző (egymástól eltérő!) szempontokra is. Minden tömegtájékoztató szerv ugyan ezt állítja magáról, tehát hogy objektív, csakhogy a gyakorlat egészen másról szól.

A szemlélet eltérése már a hírek válogatásában is megnyilvánul. A leggyakoribb az, hogy elmondják a dolgok egyik felét, a másik felét viszont nagystílűen elhallgatják. Ez tudatos manipuláció, a népbutítás, az agymosás jól bevált eszköze. Aki mégis tájékozódni szeretne a világ bonyolult ügyeiben, több forrást kell átnézzen – de még akkor sem biztos, hogy átlát a szitán. Végül az újságírók sem tudnak mindent, ráadásul sok fontos, lényegre törő hír ilyen-olyan okból elsikkad.

Ami mindig lesz és marad is, az a bizonyos érdekeket kiszolgáló hír. Az újságírásnál – állításuk ellenére – egyre inkább nem a becsület s az igaz szó a lényeg, hanem a megrendelés, a divat, (és a prosperáló) nézetek kiszolgálása: akkor „jó” egy újság, ha olvasóit rendszeresen olcsó szenzációkkal bombázza, s így növeli példányszámát. Pedig a tömegtájékoztatásnak van egy, ma eléggé elutasított és lenézett, mégis rendkívül fontos pedagógiai funkciója: a józan ész diktálta pozitív értékek és példák, a komoly minőség ápolása, propagálása, közkinccsé tétele. Ezzel szemben csak az „hír”, ami katasztrófa: baleset, háború, gyilkosság, botrány. Az olvasót ezért (a példányszám az első!) a szenzációk kritikátlan befogadására ítélik, nehogy már megállapíthassa, ki a jó, és ki nem, mi az igaz, mi nem, mert csőbe húzzák – akár őszinte meggyőződésből, akár félrevezető szándékkal, végül mindegy az: az eredmény a fontos.

Ez a gyakorlat sajnos egyre gyakoribb. Szinte uralkodó hozzáállás lett – a politikusoktól kezdve az újságírókig. Amikor a politikusok fölhánytorgatják ezt az újságíróknak, sokan nagyon meglepődnek, és persze megsértődnek, diktatúrát emlegetnek, holott, ha tényleg diktatúra volna, már régen lekapcsolták volna az ál- és félhír közlőit. Ugyanakkor az újságírók is ezt mondják a politikusokról… És így tovább. Elég jó szimbiózisban működnek.

Szóval vigyázni kell a hírekkel. Nem tudni, kinek van megbízható, objektív (tehát több szempontból megközelített) információja, s vajon el is mondja azt. Vagy csak korlátolt véleményét ismételgeti s tartja örök igazságnak. 

 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.