Veronika és az ő kendője
A szív különös táj. Van úgy, hogy kies, tele van csodával és száz reménnyel. Máskor kopár sziget, a semmi közepén. A lélek is valahol ott lakozik, mélyen elrejtve. Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz… Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét! Kemény mondat ez attól a valakitől, akinek kínszenvedését, kereszthalálát és dicsőséges feltámadását éppen most ünnepeljük.
Mi is gyakran érezzük vállunkon mázsás keresztek súlyát. Mi több, meggyőződésünk, hogy a miéinknél nincsenek nehezebbek. Pedig bizony vannak. Nagyon is. Súlyos betegség, szeretett családtag elvesztése, szerelmi csalódás, szakítás, barátság vége, munkahelyi kudarc, átverés, megbántás, gyűlölet… Még lehetne sorolni. Száz meg száz ok, alkalom van arra, hogy pörlekedjünk a mindenhatóval. Ne adjon már több keresztet!
Veronika kendőjét nyújtotta Jézusnak. Ezzel próbált annak idején megvigasztalni jóanyám. És nekem bevillant a bibliai kép, a keresztúti ábrázolás, amikor egy fiatal nő a szenvedő Megváltónak odaadta kendőjét, hogy az letörölhesse vele verejtékes arcát. És abban a kendőben örökre ott maradt Jézus arcának lenyomata… Történetesen a barátnőmet is Veronikának hívták… Micsoda véletlen! Vagy talán mégsem? Azóta is sokszor megnézem ezt a jelenetet különféle ábrázolásokon, és valahogy értelmet nyernek a pap szavai. Vannak, akik azért élnek, hogy mások életét könnyítsék, tegyék boldogabbá. S meglehet, előre mennek előttünk az úton ama szebb világba.
Húsvét komoran, nagy belső csöndekkel és sóhajtásokkal indul. Talán még némi feszültséget is érzünk. Túl sokszor hangzik el a halál és szenvedés szó. Ezek mára sokak számára félelmetes jelentéssel bírnak, miközben az élet részei. Minden napban ott van a születés mellett a halál is. A kettő együtt jár, ha tetszik ez nekünk, ha nem.
De nagyszombat estéjén, amikor a templomi harangok és csengettyűk újra megszólalnak, jön a hatalmas megkönnyebbülés, az élet legyőzte a halált. Van remény arra, hogy akár nap mint nap mi is feltámadjunk.
Mikor ezeket a sorokat írom, a kitárt ablakon keresztül gerlék boldog nászénekét hallom… Kissé egyhangú énekükbe, valóságos áriaként, itt-ott már belecsap a fecskék csivitelése. Érkeznek, hozzák a tavaszt. A reményt. Ahogy ők újrakezdik, mi is megpróbálhatjuk… Keresztjeinktől ugyan nem tudunk szabadulni, de legalább próbáljuk meg méltósággal viselni. S bízzunk abban, hogy az élet sodorhat felénk olyanokat, akik kendőt nyújtanak felénk, hogy letörölhessük arcunkról a verejtéket.
