Valóban le tudja küzdeni az északi modell a válságot?

Ižip írása kezdetén visszaemlékezik, hogy az eurózónában a 2008-as válság kezelésére az egyik közgazdasági mantra a nadrágszíjmeghúzás, a spórolás volt. Akkor Angela Merkel szívósan védelmezte ezt a gondolatot, a költségvetési megszorítást, az államadósság leszorítását, remélve ezzel az eurózóna integritásának megőrzését.  

Persze voltak, akik más mintákat is adtak, főleg egyes lesajnált kisállamok, amelyek módszereire ráragasztották az unortodox jelzőt.

Persze, ez akkoriban kontárságnak tűnt, viszont pár éven belül mégis hozták az eredményeket. Azóta az unortodoxia módszerei elfogadottá váltak a közgazdasági uralkodó véleményekben, annyira, hogy szinte a világ minden komoly gazdaságpolitikus a megszorításokat már elavult válságkezelési módszernek tartja.

Nos, nézzük Roland Ižip milyen három leckét kínál fel a kormánynak:

Ahogy a szerző is leírja, annyira, hogy az OECD, a Világbank vagy az IMF is kifejezte aggodalmát, a kormányok túl gyorsan fejezik be a gazdaságmentő lépéseiket. Látják, hogy az ösztönzők hirtelen leállítása rosszabb következményekkel jár, mint az államadósság növekedése. És ennek nemcsak gazdasági vonzata van, mert mindenki érzi a kapcsolatot a gazdasági teljesítmény csökkenése és a társadalmi feszültségek növekedése között.

A gazdasági segélyek korai befejezése növelné a jövedelmi különbségeket, megosztaná a társadalmat, és erősítené a globalizáció elutasítottságát.

Persze, a pénz ráöntésével lehetne csökkenteni a politikai és társadalmi válságok kockázatát, segíteni a gazdasági növekedést, de ennek ára, hogy megnő az államadósság. Erre itt vannak a jegybankok, amelyek alacsonyan tartják a kamatokat (egyelőre), amivel stabilizálni tudják az államadósság kezelését.  

A szerző szerint a jelenlegi problémákra a megoldás nem az alacsonyabb adók, hanem inkább a magasabb adók a megoldás.

A több adó, nagyobb bevételt jelent a költségvetésnek, amelynek segítségével a kormányok kompenzálni tudják a koronavírus vagy a globalizáció következményeit az embereknek, anélkül, hogy politikai forrongás keletkezne.

Példaként a skandináv államokat hozza fel, mint sikeres stratégiát, amely sikeresen kezelte nemcsak a 2008-as, hanem a koronavírus válságot is. A skandináv államok kicsi és exportorientált gazdasággal rendelkezik, akárcsak Szlovákia. Viszont Szlovákiával ellentétben, az északiak a közszféra kiadásainak jelentős részét a versenyképesség és az innovációk támogatására költik. Ennek jele, hogy erősen digitalizált és hatékony az államigazgatás

A portál szellemiségének elvárása szerint rúg egyet Donald Trumpon is, aki az alacsony adók híveként, az északi országokat egy kosárba rakta Venezuelával, mint bizonyítékot, hogy a szocializmus csökkenti az életszínvonalat. Pedig a szerző szerint, a skandinávok jóval hatásosabban kezelték a koronaválság gazdasági, egészségügyi, illetve társadalmi kihívásait.

A skandináv országok azon országok közé tartoznak, ahol a legelégedettebb a társadalom, és egyben a leginkább versenyképesebbek. A svédek a nyolcadikak, a dánok a tizedikek, a finnek a 11-ek és a norvégok a 17-ek a versenyképességi listán. A 2020-as évet megúszták 4%-os GDP visszaeséssel, amit számos más ország megirigyelhetne, és mindemellett az államadósság sem növekedett kirívóan.  Az államadósságot 40% körül tartják, kivéve a finneket ahol ez 70%. Összehasonlításként az eurozóna átlagos államadóssága 100% körül mozog.

Valószínű, hogy az elmúlt évtized volt talán az egyik legnehezebb az emberiség számára a második világháború óta, és ebből a skandináv országok egész jól jöttek ki.

Viszont a szerzőben is kétségek vannak, mert érzi, hogy tisztán ezt a rendszert nem biztos, hogy sikeresen lehetne alkalmazni Szlovákiában.

Bár nagyra becsülöm a szerzőt, de nem tudok egyetérteni a felvetésével. A válasz egyszerű. A tízmilliós Svédországnak 2,7-szer akkora az egy főre jutó GDP-je, mit Szlovákiának. A vásárlói paritáson már kisebb a különbség (és ezt erre találták ki) csupán másfélszeresen teljesítenek többet.

Ez még nem is volna gond, de Svédország a gazdasági fejlődését a tudásra, az innovációra építi, míg Szlovákia elsősorban a viszonylagos (és egyre kevésbé) olcsó munkaerőre.

Svédországban a tudásból, annak a gazdaságban való applikálásából teremtik meg a jövedelem nagy részét, ezért is szerepelnek kiemelkedően a versenyképességi listákon. Így nem gond, ha az adók a GDP több mint felét elviszik. A magas hozzáadott értékű termelésből ugyanis jut is, marad is. Számukra ez jelenti a versenyképességet.

Nálunk viszont elég belegondolni abba, ha nem jön a külföldi befektető, akkor az elkövetkező évekre elúszott a gazdasági növekedés. Amennyiben megnövelnénk az adókat, például a jövedelemadókat, azzal rögtön növekedne a munkaerőre jutó költség, és elvesztenénk Szlovákia egyik legfontosabb versenyképességi tényezőjét.

Be kell látnunk, hogy közepes fejlettségi csapdába szorultunk, és innen nagyon kevés államnak sikerült kilábalnia. Párnak sikerült, mint Dél-Korea vagy Szingapúr, de ezt fokozatosan tették. Először az oktatásba, majd a kutatásba, majd beruházás-fejlesztésbe fordították az energiájukat. Növelték a versenyképességüket, erősítették a nemzeti vállalataikat, amelyek a világban is versenyképeseknek bizonyultak, a külföldtől átvették a technológiát, de fokozatosan saját tőkésréteget is teremtettek.

Ha valamit tanácsolni lehet a kormány tagjainak, talán csak annyit, hogy dobja a fenébe azt, amit a közgazdasági egyetemen tanult, vagy jobban mondva, amiből a diplomát „szerzett”, és nézzen körbe a világban jó példák után.