Választások gyerekszemmel

Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek a mondatnak egészen addig, amíg el nem jöttek azok a választások, amelyeket papa már nem nyert meg.

Az a kampányidőszak volt az, amely alatt tizenkét évesen felnőttem.

Akkor értettem meg először, hogy az emberek viselkedését mennyi minden mozgathatja. Hogy milyen gyorsan képesek egyesek álláspontot váltani, ha úgy kívánja az érdekük, és milyen könnyen válik a korábbi kedvesség számítássá, a barátság feltételessé. Akik addig rám mosolyogtak, nevemen szólítottak, kedvesen visszaköszöntek a faluban, a kampány idején egyszer csak nem ismertek meg. A választás után pedig volt, aki egyenesen semmibe vett.

Én pedig csak álltam, és nem értettem. Hiszen én ugyanaz a gyerek voltam, aki előző héten is. Nem mondtam semmi mást, nem tettem semmi rosszat, nem változtam meg, én nem kampányoltam. Mégis úgy bántak velem, mintha nekem is felelnem kellene valamiért, amiről nem én döntöttem.

Megtanultam, hogy a kedvesség nem mindig jelent elfogadást, és hogy vannak kapcsolatok, amelyekről csak akkor derül ki, mennyit érnek, amikor már nem éri meg fenntartani őket. Gyerekként még nem tudtam ezt így megfogalmazni. Csak azt éreztem, hogy valami, amit addig természetesnek hittem, egyszerre bizonytalanná vált. Hogy egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, egyszer csak idegenné lehet válni. Nem azért, amit tettél, hanem azért, akihez tartozol. Sok elakadásom származik innen, már tudom. 

Huszonnégy év telt el azóta. A választási kampányok körüli megosztottság azonban korántsem lett a múlté. Akkor a mocskolódást, a névtelen leveleket, a fenyegetéseket, az éjszaka közepén megcsörrenő telefont, amelybe senki nem szólt bele, vagy amelyből csak gúnyos nevetés hallatszott, leginkább azok ismerték, akik elszenvedték. Mi tudtunk róla, mi éltük át, és mi próbáltunk valahogy összezárni. Nem beszéltünk róla másoknak.

Ma viszont sokszor nyílt színen zajlik mindaz, amitől egykor a zárt ajtók mögött is féltünk. A közösségi oldalakon bárki feljogosítva érezheti magát arra, hogy megalázza, becsmérelje, hiteltelenítse a másikat. Mintha a kampány idejére felfüggeszthető lenne minden szabály, mintha a politikai hovatartozás felmentést adna az emberség alól.

Közben pedig kétségbeesetten kérdezzük, mi történik a gyerekeinkkel. Miért bántják egymást, miért rekesztenek ki másokat, miért olyan nehéz elfogadniuk, ha valaki mást gondol, mint ők. Aztán hazamegyünk, leülünk a telefonunk elé, és ugyanazt tesszük, amitől őket óvni szeretnénk.

Mióta tudjuk, hogy nevelni leginkább példamutatással lehet?

Gondoljunk azokra a gyerekekre, akik ma is elszenvedői a kampányoknak. Akiknek a szülei, nagyszülei, rokonai vagy éppen a családjukhoz közel álló emberek kerülnek egymással szembe. Akik érzékelik a megváltozott hangulatot, hallják a félmondatokat, látják a megvető pillantásokat, és talán még azt sem értik, miért köszön nekik másként valaki, aki addig kedves volt hozzájuk.

Gondoljunk azokra is, akik néhány év múlva visszaolvassák az interneten hagyott nyomokat. A bejegyzéseket, a kommenteket, a másik emberről leírt kegyetlen mondatokat. Vagy akiknek egyszer majd valaki a fejükre olvassa mindezt, mintha nekik is örökölniük kellene a felnőttek haragját.

Huszonnégy év telt el és néha úgy érzem, még mindig csak az urnákig látunk el. Azt nézzük, ki nyer, ki veszít, ki kerül hatalomra, és ki szorul ki onnan. Arról jóval kevesebbet beszélünk, mi történik velünk az út során. Hogy a kampányban kimondott mondatokból évek múltán is maradhat egy tüske, hogy egy választási eredmény néhány év múlva már csak egy sor a történelemben, de az a pillantás, az a megalázás, az a barátság, amelyet hagytunk tönkremenni, sokáig velünk maradhat. És hogy hány kapcsolatunkon esik csorba pusztán azért, mert egy kérdésről másként gondolkodunk.

A politikai véleménykülönbség nem kellene, hogy családi, baráti vagy szomszédi kapcsolatokat tegyen tönkre. És főleg nem kellene, hogy a gyerekeinknek kelljen megfizetniük az árát. Mert október 24-e után is ugyanazon az utcán megyünk majd végig. 

Néha úgy viselkedünk, mintha a felnőttkorral automatikusan megérkezne a bölcsesség is. Pedig az életkor önmagában nem tanít meg sem önuralomra, sem együttérzésre. Kamasz a felnőtt társadalom nagy része is, győzni akar, visszavág, igazságot követel magának, és közben elfelejti, hogy a másik embernek is van története, családja, érzékenysége.

Talán itt lenne az ideje felnőni. Nem csak politikailag, hanem emberileg is.

Hogy a gyerekeinknek ne kelljen tizenkét évesen megtanulniuk azt, amit nekem akkor kellett, hogy a szeretet és a kedvesség olykor feltételekhez kötött. Hogy ne azt lássák tőlünk, miként fordulunk el egymástól, hanem azt, hogyan tudunk különbözőségeink ellenére is egy közösség részei maradni.

Mert a választás napján eldőlhet, ki vezeti majd a falut vagy a megyét. De az, hogy milyen közösségben élünk tovább, nem csupán a megválasztott vezetőkön múlik, hanem rajtunk is. Azokon a hétköznapi döntéseinken, amikor köszönünk egymásnak, amikor nem osztunk tovább egy megalázó bejegyzést, amikor nem a gyerekünk előtt szidjuk azt, aki másként gondolkodik, és amikor a győzelmünkben sem felejtjük el a mértéket.

A szavazatunkkal négy évre vezetőt választhatunk. A viselkedésünkkel viszont nap mint nap arról döntünk, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre.

Mert a választások elmúlnak, de a gyerekek emlékeznek és talán egyszer majd éppen ők kérdezik meg tőlünk, felnőttektől, hogy valóban megérte? Én tudom a választ: nem éri meg!