Valaki kopogtat
De hol lakik a Jézuska? Kérdezte a három-négy év körüli kisfiú, akit a templomban látott betlehem a kisdeddel valahogy nem győzött meg. Az anyja lányos zavarában azt felelte, hát benned és kezével megérintette a kisfiú mellkasát, a szív tájékán. A gyermek néhány pillanatig mélyen elgondolkodott, és úgy tűnt, mintha megértette volna karácsony szent misztériumát. Tovább nem kérdezett.
Az anyában viszont kétségek támadtak és azonnal feltette magában a kérdést, vajon bennem is? Hányunkban lakik, hányan építünk betlehemet, odabent? Mert bizony azt sokkal nehezebb, mint kirakni az ünnepi asztalra a kis szobrocskákat, vagy a gyermek gyártotta papírjászolt. Azok a belsők még el sem készülnek, sokszor már romba is dőlnek. Újra meg újra… Még egy nyavalyás kis istállót sem tudunk felépíteni, nemhogy még belé szent családot, pásztorokat és barikákat varázsolni.
Minél jobb életet élünk, minél több mindenünk van, annál nehezebb hajlékot biztosítanunk a Kisjézusnak.
A házak fényekben pompáznak, odabent viszont sokszor sötétség és sivárság honol. Nagy üresség. A karácsony díszítés csak álca, belülre senkit sem engedünk. Pedig szállásért sokan kopogtatnak. Csak nincs fülünk a hallásra, ahhoz túlságosan el vagyunk foglalva magunkkal. Ilyentájt érdemes fellapozni a Bibliát, és akár karácsonyi énekeket is hallgatni, mi több énekelni. Mert azok mind az óriási örömről szólnak, ami betöltötte minden ember szívét, amikor megtudták, hogy akit vártak, eljött.
Várakozni tudni kell.
Adventelni manapság kész művészet. A legtöbb ember számára december semmi mást nem jelent, mint az évvégi hajtást, határidőre elkészülni a munkával, tűrhetően lezárni az évet. Miközben valaki egyfolytában kopogtat…
Aki meg akar érkezni. De mi nem várjuk. Mással vagyunk éppen elfoglalva. Nem baj, fog kopogtatni jövőre is, holnap is és még sokszor. Egyszer csak meghalljuk, s beengedjük. Vagy mégsem?
Az emberiség a vesztébe rohan, értékeit sorra dobja el magától, nincs már mihez tartás, a hagyomány lesajnált szó, modern ember szótárába nem való. Mi az, hogy szenteste, ráadásul családi körben? Micsoda, hogy a karácsony nem a szeretet ünnepe, hanem Jézus születéséé? Hogy e két fogalom sok ember számára két különbözőt jelent, pedig valójában egy és ugyanaz… Sokan az ajándékot várjuk, drága cuccok formájában, miközben a legdrágábbat csak mi adhatjuk és kaphatjuk. Egyetlen szupermarketben sem vehető meg, pénzre nem váltható. Önzetlen. Ez is ósdi fogalom. Éljünk magunknak és magunkért…! Ez most a trendi.
Szóval holnapután valaki megint kopogtatni fog, megint hajlékot keres. Minden évben ilyentájt kissé hangosabban zörgeti a kaput. Szeretne beköltözni hozzánk, belénk, mert ha nálunk lakhat, jobb lesz mindenkinek a földkerekségen. Most kellene készítenünk neki a betlehemet. Nehéz és fáradtságos munkával, hogy jól érezze magát nálunk. De mi még csak bele sem fogtunk. Nincs időnk, kedvünk, nem akaródzik…
Majdcsak elmúlik ez a karácsony is. Főzünk-sütünk valamit, ímmel-ámmal elviseljük kedves rokonainkat pár órára és hát a gyereknek megvesszük a legújabb mobilt, kerül, amibe kerül. Mert az ajándék a fontos.
Miközben mi magunk elfáradtunk, gyengék, elesettek vagyunk és oly nagyon várunk arra, hogy valaki végre már megváltson bennünket.
