Vadászidény

Régi fotókat nézegetek még a múlt század hetvenes éveiből. A kissé már megfakult fekete-fehér felvételeken hosszú glédákba rakva a fácánok, egy másikba a nyulak. S a vadászok közt néhány nagyon is ismerős alak, akik már legfeljebb csak az égi vadászmezőkön űzhetik a vadat. Nagyapám, két nagybátyám és drága édesapám. Három vadász és egy hajtó. Még jól emlékszem, anyai nagyapámnak mindig magyar vizslája volt, akit ő maga képzett ki, hogy az elejtett vadat felkutassa és egyenest a lábai elé tegye. Talán még onnan eredeztethető különös imádatom a vizslák iránt…

Felidézem magamban nagyapámék előszobáját, ahol egy elkülönített részben 3 vagy 4 vadászpuska függött. Ahhoz mi, gyerekek nem nyúlhattunk, legfeljebb csak megcsodálhattuk míves markolatukat, akárcsak a tölténytartót, mint a múzeumban…

A vadászat, nagyapám, nagybátyáim és apám szemében maga volt misztérium. Nem volt az lábfájás, az a betegség, ami visszatarthatta volna őket abban, hogy a fagyos hideg decemberben órákig gyúrják a havat. Teljesen átfázva, fagytól csípett pirospozsgás arccal és a sikeres vadászat örömére elfogyasztott áldomásnak köszönhetően igencsak jókedvűen tértek haza minden vadászatról. S hozták a nyulakat és fácánokat.

Ha nagyon hideg volt – kemény mínuszokkal –, egy éjszakára bőrükben, vagyis kint hagyták őket valami védett helyen, ha latyakos, amolyan semmilyen tél volt, a férfiak nekifogtak a nyulak nyúzásának, az asszonyok meg már melegítették is a vizet, hogy megkopasszák a fácánokat. Mi, gyerekek pedig kannákban hordtuk a friss hideg vizet a nagy vájdlingba, amiben anyánk a vizet folyton folyvást cserélve sokáig áztatgatta a megnyúzott tapsifüleseket. Sok vérrel járt ez, számunkra mégsem volt benne semmi elrettentő. Ugyanúgy hozzátartozott az életünkhöz, mint a disznótor, vagy éppen a kismalacok születése. Természetesnek vettük.

Hogy az élvezeteket fokozzam, még leírom, hogy nagyanyám és édesanyám is mesés vadételeket varázsoltak belőlük az asztalra. S ebből nemcsak a családnak jutott, de minden kedves rokonnak és ismerősnek is. Hívtuk őket nyúlpaprikásra, fácánpörköltre… Volt, hogy nem is kellett hívni, maguktól jöttek. Híresen jól főző nagyanyám konyhájának illata nem egy és nem két véletlenül arra járót csalogatott be…

Jómagam sosem szerettem a vadat, mégis egyszer – akaratomon kívül – ettem. Betoppantam nagyanyámékhoz, aki éppen fasírozottat készített. Ahogy az már lenni szokott, addig sehova sem mehettem, míg meg nem kóstoltam. Mi tagadás, finom volt, de nekem valahogy egy kicsit érdekesebbnek tűnt az íze, mint máskor. Kérdeztem is, mama, miből van ez a fasírt? Ő meg nevetgélve mondogatta, hogy ugyan miből lenne, hát húsból. De én csak kötöttem az ebet a karóhoz, váltig állítva, hogy de ennek olyan más íze van. Nagyanyám közben már majd megpukkadt a nevetéstől. A végén, mikorra az egészet megettem, csak kibökte, hogy ez bizony vaddisznó fasírt.

Még emlékszem, hogy december és január eleje mindig a vadászat, a körvadászat jegyében telt. De nemcsak lőtték a vadat, etették is, rendesen. Mert a vadászat nemes dolog, természettiszteletre nevel. Persze, rapsickodás régen is volt, és a vadászok egymás között mélyen megvetették azt, aki ilyesmit követett el.

A vadászat egyidős az emberiséggel. A világ azonban sokat változott, a természetet nem tiszteljük eléggé, kizsigereljük. Vadból is egyre kevesebb van. S mi tagadás, a legtöbben jobban szeretjük a nyulat a mezőn szaladgálva látni, mint a terítéken. De jó érzés tudni, hogy a vadászat, ami igazán nemes férfimulatság, nem ment ki a divatból és generációról generációra öröklődik tovább.

Ma még fejet hajtottak az elejtett vad tiszteletére, holnap meg már traktorral viszik a táplálékot a vadetetőkbe, vagy magaslesről kémleli a tájat a vadgazda, hogy megállapítsa, minden rendben van-e.

Mert csakis az vehet el a természetből, aki ad is. Jó lenne, ha ez az élet minden területén így működne.