2024. február 21., 10:02

Utálom a magyarokat

Sonkát vásárolunk a tízéves kislányommal egy galántai szupermarketben. – Prosím si dvadsať dekagramov šunky – hajolok oda a kicsihez, és súgom a fülébe, hogyan kérjen szlovákul az elárusítónénitől. Fontosnak tartom éles helyzetekben megerősíteni és próbálgatni gyerekem államnyelv(nem)tudását.

Fotó: pixabay.com

A gyerek kissé bátortalanul elkéri a sonkáját, egy ďakujem-mel megköszöni a csomagot. Az elárusítónéni megadóan mosolyog, ezért ér váratlanul, mikor nekemszegezi a kérdést, persze szlovákul (egy olyan városban, amely évtizedekkel ezelőtt még jelentős magyar többséggel bírt), nem gondolom -e, hogy korábban kellett volna kezdenem a gyerek szlovák nyelvre való tanítását. Persze, persze, ügyes a kislány, biztosan megtanul majd szlovákul, hiszen „na Slovensku po slovensky”. Régen felhagytam már azzal, hogy értelmetlen vitákba keveredjek anyanyelvünk jogos védelmében, van az a helyzet, amikor nem megyünk egy bizonyos szint alá. Értem én azt is, hogy az elárusító néni nem rossz szándékból mondta, amit mondott.

Nem kezdtem el magyarázni, hogy pedig mi életünkkel és vérünkkel küzdöttünk meg az alsótagozatos szlovák tankönyvek egész tananyagával, miszerint „kolo, kolo mlynské, za štyri rýnske, meg groš, meg zajko sedí na pníku, meg metliar, meg remeslo, de sajnos ezzel nem tudunk sonkát venni.

Sőt azt sem magyarázom el a néninek, hogy bizony, kérem, ez itt egy kis magyar gyerek, akit tanítanak az iskolában angolul és szlovákul is, mindamellett az anyjaként az én mea maxima culpám, hogy nem beszéltem vele otthon soha szlovákul, és nem vettem figyelembe az érvényesülését azzal, hogy magyar iskolába írattam. Tudom, a kellő időben, a kellő helyen okos és értelmes felnőttként rutinos kétnyelvű emberke válik majd belőle.

Pár nap múltán a pozsonyi Primark áruházban vásárolunk a farsangi vigadalomra. Nem egyszerű a feladat, a gyerek határozottan utasítja el, hogy királylány, boszorkány vagy vadakat terelő juhász maskarájába bújjon a karnevál alkalmából, ő bizony egy kék űrlénykutya szerepében akar tetszelegni, az ehhez való jelmez alkotóelemeit legegyszerűbbnek a fővárosi divatáruházban vélem beszerezni. A pénztárnál várakozunk, mikor megüti a fülem a minket intéző pénztároshölgy mellett álló kolléganőjének a morgolódása.

„Én annyira utálom ezeket a magyarokat“ – magyarázza a névtáblája szerint Klaudia nevű, kitetovált nyakú hölgy egy  másik pénztárban álló fiatalembernek – „Hiába kérdezem őket, szlovákul, angolul , hogy készpénzzel vagy kártyával akarnak -e fizetni, csak bambán néznek rám“ – hangzik tovább a panaszáradat. A fiatal srác hülyén vigyorogva bólogat, a minket kiszolgáló hölgy csak csendben lesüti a szemét, hallotta, hogy én is magyarul beszéltem a gyermekemmel.

A Klaudia névre hallgató leányzó bizonyára turistákba botlott, de mindegy is, célzott magyarutálattal nyilvánult meg egy ősi magyar koronázóvárosban, egy olyan munkahelyen, ahol mára már elvárható lenne a multilanguage vagy akár a multikultúra. Mert mondhatta volna a hölgy, hogy „annyira utálom azokat az embereket, akik...“.

De... Döbbenetes, hogy egy huszonéves, modern gondolkodásúnak vélt fiatal képes így megnyilvánulni a munkahelyén, egy olyan közegben, ahol azért fizetik őt, hogy a hasonló helyzeteket okosan megoldja, a kollégái pedig még asszisztálnak is hozzá, mindezt a vásárlóközönség előtt.

Döbbenetes, hogy felvidéki magyarként a saját városunkban bambának, idegennek, utálat tárgyának kezelhet bárki ismeretlenül csak a nyelvi különbözőségek miatt. És mint mindig most is intelligencia és emberség kérdése volt az egész.

Klaudiától háromnyelvű -magyar, szlovák, angol- köszönéssel és legyen szép napjával búcsúztunk el, így azóta valószínűleg még jobban utálja a magyarokat.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.