Üres házak, sötét ablakok
Mostanában sokszor csak a kora esti órákban tudok kiszabadulni a négy fal rabságából. Nincs is jobb egy esti sétánál. A járdán botorkálva, utcáról utcára haladva döbbenek rá, alig pár év és a falusi házak jó része teljesen kiürül. Inkább meg se számolom, hány házban él már csak egy vagy két idős ember… Ki tudja, meddig még…
Sétálok a sötétben és figyelem a házakat. Melyik van kivilágítva? Hol mutatkoznak életjelek? Van, ahol szinte mindig sötétek az ablakok, sokban csak a konyha vagy a hátsó szoba világít. Rengeteg az özvegyasszony…
Aztán eszembe jut, hogy 30-40 éve még micsoda élet volt ebben az utcában. A házakban négyen, öten, heten vagy akár nyolcan is laktak. Szombat délelőtt kazettás magnóról szólt a zene, esténként pedig a győri piacon vagy a Tuzexban vásárolt farmerben indultak diszkóba a fiatalok. Ahol még élő zene volt, többtagú bandák húzták a talpalávalót. A házak udvarán tyúkok, kacsák kész hadserege kergette egymást, az ólban hízók röfögtek. A kertben állt egy nagy fóliasátor, körülötte sok-sok gondozott ágyás.
Akkor még ment a szomszédolás ezerrel. Délelőtt vagy délután, ahogy az idő engedte, találtak módot egy kis kávézásra és pletykálkodásra az asszonyok. De a férfiak is szívesen megkóstolták egymás borát vagy frissen főzetett pálinkáját. A disznóölések valóságos családi eseménnyé váltak. Esténként gyakran mulatás hallatszott ki a kocsmából… Ma már kocsma sincs, összejárás sincs.
Csendes az utca este, csak a kutyák ugatása veri fel néha. Új házak épültek, új utcák nyílnak. Szép, modern otthonok, parkosított udvarokkal, hangulatvilágítással. Itt laknak a fiatalok, a jövő generációk. A régiek folytatása… Alig néhány év múlva talán szüleik, nagyszüleik kiüresedett házait fogják áruba bocsátani. Mit is kezdhetnének egy öreg házzal? Arra csak költeni kellene. Jó sokat. És sosem lenne olyan, mint az új. Eladni könnyebb, olyannak, aki sokat fizet. Messziről jött idegeneké lehetnek a házak, ahol valaha egy-egy születésnapi estén egymást ölelgetve énekeltek magyar nótát. Ahol nagypapa olyan szépen mulatott…
Az ablak a ház szeme. Ha mindig le van csukva, az szomorú. Sok ház félig már alszik, nemsokára pedig végképp elszenderülhet. Vagy éppenséggel élet is költözhetne a falai közé. Talán ráviszi a kényszer a fiatalok egy részét, hogy ne vegyenek méregdrágán telkeket, hanem az örökségből próbáljanak otthont teremteni. Régiből újat, még ha nem is lesz tökéletes.
De legalább meg lehet mutatni az unokáknak, ez volt valaha a nagyiék szobája. Ahogy nekem is megmutatta jó apám annak idején, hol volt régen, az átépítés előtt, a kemence… Ahol az édesanyja a foszlós kenyereket sütötte hetente egyszer… Tudtam, hol volt a tó az udvar végében, a régi istállóra is emlékszem… Gyermek- és ifjúkoromban teli volt a hátsó udvar baromfival. Próbálom összeszámolni, hányan is lakhattak a szülői házban eddig. Tizenkettőig jutok. Az nem kevés. Persze nem egyszerre. Volt, hogy csak hárman, de olyan is, hogy kilencen.
Emlékszem a vasárnapi rántotthús hegyekre, a váltott étkezésre. Egyszerre nem fértünk el a kicsike konyha asztalánál. Akkor rühelltük, ma már néha visszasírom. Mikor kerek születésnapokra összejött a kicsit tágabb család, akkor is voltunk vagy húszan-huszonketten. Olyan jó volt, amikor a családtagok száma egyre csak bővült, jöttek az unokák. Ez az idilli állapot persze nem tartott örökké. Lassacskán kezdtünk fogyatkozni. Az ünnepek sem olyanok már, mint régen.
Kóborgok a sötét utcákon, vizslatom a régebbi házakat. Még szinte mindegyiknek a lakóját ismerem. A konyhában még világítanak. De már csak egy szobában megy a fűtés, és esténként itt már legfeljebb csak a kutya vagy a macska kap vacsorát. Az ól, a tyúkház kong az ürességtől. A kertet már nincs, aki megművelje. Mama vagy papa már nem bírja, a fiataloknak pedig nincs idejük. Pedig micsoda élet volt itt egykor! De ennek emlékét talán csak a ház falai őrzik meg idős lakója. Így múlik el a világ dicsősége…