Unalmas karácsony
Nem megyek templomba, unalmas a prédikáció, mondják sokan a „valaminek lennie kell odafent” hívők csoportjából. És valóban, sokszor sablonos, monoton, amit a szószéken hall az ember, amikor minden héten egyszer, szigorúan egy órában, az átlag templom-konzumer rutinosan nekifut a keresztény vallás tanainak. Persze, Isten igéjében nincs politika, illetve ha van, akkor „rossz fajta”. Nincs benne a szociális ranglétrán való felemelkedés receptje, és a többi mai divatos szekuláris kvázi-vallással ellentétben nem adja meg a lehetőséget az instant önmegváltásra sem egy bizonyos divaterény elfogadásáért cserében.
De egyet tudatosítanunk kell: ez az unalom, nem a mise, az igehirdetések tartalmából, módjából ered, hanem belőlünk. Elgondolkodott már valaki az unatkozók közül, hogy miért voltak tele a középkori templomok, amikor a prédikáció még latinul folyt, amit szinte senki sem értett, és amikor a Biblia még nem volt lefordítva a nemzeti nyelvekre? Az egyszerű ember egy kukkot nem értett abból, ami elhangzott, mégis sokszor szinte naponta ott térdelt a középkori templomok fűtetlen, kemény kőpadlóján. Ott térdeltek, imádkoztak és énekeltek, mintha az életükről lenne szó.
Honnan ered hát ez a mai egzisztenciális unalom, ez az örömtelen létállapot, hogy a karácsonynak sem tudunk már örülni, és egyre kevesebb embert érdekel a bibliai karácsonyi üzenet?
Abszolút nem hihető magyarázat az, hogy ez az életuntsággá deformálódott vallástalanság valami tudományos és humanisztikus felvilágosultság eredménye lehetne, a régi vallási hiedelmek eltünésének, az emberiség műveltségi szintjének növekedésének szükségszerű velejárója. Ezt a véleményemet megerősítette egy nemrég történt élmény is. A napokban Isztambulban jártam, szégyenletes módon alig volt időm letérni a házigazdáim által megszabott protokolláris turistaösvényről. Így találtam magam a Hagia Szophia bejárata előtt egy kellemes langyos este. A mecsetté átalakított hatodik századi bizánci templom küszöbét viszont csak rendkívül sok erkölcsi dilemma és lelkiismereti tépelődés árán voltam képes végül átlépni, egyáltalán nem közömbös nekem ez a mecsetté konvertált keresztény templom jelenség, még ha a 15. században történt is a nagy paradigmaváltás. Ezen a katarzison viszont át kellett mennem, hogy ne turistaként álljak majd meg a híres bizánci kupola alatt.
Ahogy ott álltam a bejárat előtt, kísérőim türelmét próbára téve lehajtott fejjel, összezárt szemekkel és összekulcsolt kezekkel, egyszer csak megszólalt felettem a hangszórókból a muszlim imára szólító ének: Allahu Akhbar, avagy Isten hatalmas. Ez az irdatlanul hangos, érdes felkiáltó hívás szinte áramütésként hatol az ember szürkeállományának legmélyebb rétegébe is, amelyben az újszülöttként vett első lélegzetünk emléke is lapul.
Mindezzel az emlékkel tértem haza, vettem a család karácsonyfáját, készülök Krisztus születésének ünnepére. Ezt az élményt próbálom nektek, kedves olvasók átadni adventi üzenetként, mint régen a keletről megtért Marco Polo tette az európaiaknak. Hogy esetleg ti is, mint a régi keresztények, akikhez ismeretlen nyelven szólt Isten igéje, talán ti is a fűtetlen, kemény kőpadlón térdeltek majd szenteste a kis betlehem körül a templomban. Ott térdeltek, imádkoztok és énekeltek, mintha az életetekről lenne szó.
Boldog karácsonyt magyarok. Véges ajándék ez a Végtelentől, fogadjátok el, ünnepeljétek, amíg kapjátok, amíg eljön hozzánk, nyugati bizánciakhoz.
