Újrakezdés

Zaklatott, istentelen korban élünk. Úgy várjuk a Jézuskát s vele a megváltást, mint valami ajándékot, amit megérdemeltünk, és ami jár nekünk. Mert megszoktuk, mert minden évben így volt. Ha egész évben nem tettünk semmi jót, akkor is így kell lennie.

Miközben megzavarodott csordaként tolongunk a nagy világpláza üvegfalai között, mint őszi legyek a búra alatt, úgy viselkedünk, akár egy globális harctéren. Mert hiába lassult le az életünk a járvány szorításában, a vágyainkat, a szokásainkat, az indulatainkat, a belénk plántált agressziót nem tudjuk kordában tartani. Hiába is tagadnánk, felszabadított bennünket a nagy egyenlőség vissza-visszatérő kísértete.

Mintha egy láthatatlan fronton lennénk, valami kolosszális futóárokban, körös-körül fegyverropogás, kapkodjuk a fejünket. Pedig ennél már aligha lassulhatott volna le jobban az életünk. És mégis. Most tapasztaljuk csak meg teljes pőreségében, mit jelent a virtuális világ kitágulása.

Mintha egy hatalmas, űrbéli fekete lyuk szippantott volna föl bennünket, és fogyó akarattal, kiveszőben levő önmérséklettel, rozsdálló életösztönnel hagyjuk magunkat sodródni bele valami megfoghatatlanba. Talán maga a gonosz játszik velünk? Próbára teszi a türelmünket? A hitünket. Azt már aligha, annak csak a morzsái maradtak meg, valahol félúton elszórtuk, feléltük.

Egyszer majd közhellyé válik az is, milyen volt az idei év. Az ezredforduló utáni legrosszabb, hiszen olyan ellenséget kaptunk a nyakunkba, amivel sokáig nem tudtunk mit kezdeni.

Megváltozott a világunk. Kicsik lettünk, az élőlények között a legparányabbak. Az egyéné is, a közösségé is. Vonjunk mérleget?

Mi, felvidéki magyarok ismét kiszorultunk a törvényhozásból, mindenki jajgat, mi lesz ebből. Talán már a nap sem fog felkelni. Politikusaink ígérgetnek, több ilyen nem lesz, majd jó alaposan összefognak, ezt is elhozza a jézuska.

Már csak azt felejtik el megsúgni, hogy mi lesz az a minden, amit terveznek, hiszen szemmel láthatóan jobban érdekli őket, hogyan rugdossák ki egymás alól a széket, s ki essen a pad alá.

A világ legnagyobb országában, a demokrácia legnagyobb kocsmájában leverték a lámpát, és elsvindlizték az elnökválasztást. Csoda lesz, ha elkerülik a polgárháborút. Európa urai ennél is messzebb lopakodtak: egyszerűen eladják az európai kultúrát, mindazt, ami Európát Európává tette.

De itt, középütt is nagy a mozgolódás, az anyaországra a Nagy Testvér feni a fogát. Előretolt csapatai éjjel-nappal mocskolódnak, hazudnak, és élvezik a nemzetközi támogatást. Pedig ezek is magyarok, bár daliásabb időkben egyszerűen labancoknak hívták őket.

Folytassuk? Majd az új évben. Próbáljunk meg lecsillapodni legalább néhány napra, ha már (még) keresztényeknek véljük tartani magunkat. Pontosabban a kereszténység örököseinek.

Vasárnap este, utolsó adventi vasárnap.

Ül a kis család az asztalnál, meggyújtják a negyedik gyertyát. Énekelnek, feltesznek egy karácsonyi éneket, mandarint majszolnak, a gyerekek keze el-elszöszöl egy-egy legódarabbal, imádság közben pajkosan oldalba bökdösik egymást, hiába, túlárad bennük a gyerekkor minden szépsége és csikóösztöne.

Hirtelen megcsörren a telefon. A rendőrség kérdi, otthon van-e a gyerek. A Marci. Hát hol lenne? Hatévesen? A rendőr elnézést kér, neki csak ellenőriznie kellett, hogy betartja-e a karantént. Huszonötödikéig házifogságban a kisebbik unokám. Hát ilyen ez az advent.

De mire leszedjük a gömböket és a girlandokat, a karácsonyfa tűleveleit felporszívózzuk, és lassan figyelni kezdjük, hol pattannak ki az első rügyek a ház előtti fán, és visszatérnek a gólyák az otthonukba, megkapjuk a testi feloldozást. Beoltanak, és fellélegzünk. Megy minden tovább. Mintha mi sem történt volna.

Közben észre sem vettük, hogy ismét megtörtént a csoda: itt járt a betlehemi csillag, és lenézett ránk. 

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/52. számában.