Újabb hidegháború?
Lassan 30 éve annak, hogy a szakemberek helyett hagymázas ideológiák által vezérelt szovjet tervgazdaság belerokkant az Egyesült Államokkal vívott fegyverkezési versenybe, és az SZKP naftalinszagú pártfunkcionáriusai kénytelenek voltak belátni, a Loire menti dácsákról szőtt álomképeknek annyi.
Akkor úgy tűnt, a hidegháború végével a béke és prosperitás korszaka köszönt a posztkommunista államokra Moszkvától Havannáig, a nagy orosz medve pedig bundájából kifordítva egy kandalló elé kerül.
Csecsenföld lerohanása ugyan jelezte, hogy Oroszország nem adja egykönnyen magát, de a Borisz Jelcin regnálását jellemző, bohózatba illő epizódok mintha hamis nyugalomba ringatták volna az euroatlanti közvéleményt.
Az ezredforduló előtt nem sokkal jött Putyin, és ha hamarabb nem is, 2014 tavaszára legkésőbb mindenkinek be kellett látnia, nem csak a töltött káposztát lehet eredményesen újramelegíteni. Kitört az új hidegháború.
A Kercsi‑szorosban lezajlott közjáték szépen illeszkedik az utóbbi 4‑5 év villongásainak hosszú sorába, van azonban egy eddig precedens nélküli jellemzője. Mégpedig az, hogy a hidegháború legfagyosabb éveiben sem történt hasonló ennyire közel Oroszország határaihoz. De most Ukrajna, amely, ha jogilag nem is, de gyakorlatilag minden további nélkül NATO‑tagállamnak tekinthető, Porosenko belpolitikai érdekeitől vezérelve Moszkva hátsó udvaráig vitte a konfliktust.
Aggasztó az a tény is, hogy a mindenkori orosz és amerikai vezetők a híres vörös vonal kiépítése óta talán soha nem voltak ennyire elszigetelve egymástól, mint manapság.
A Princeton Egyetem nyugalmazott tanára, Stephen Cohen professzor, aki a hidegháború alkonyán a néhai id. George Bush‑t segítette tanácsaival, a The Nationalben megjelent szellemes írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a XXI. századi távközlés minden csodájának dacára, a belpolitikai játszmák miatt óriásira nőtt a távolság Washington és Moszkva között.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, de az amerikai elnökválasztás oroszok általi befolyásolása, szenátusi vizsgálóbizottságok ide vagy oda, még mindig nem bizonyított. Félreértés ne essék, botorság lenne kizárni ennek lehetőségét, de azért az mégiscsak óriási túlzás, amikor Clintonné sajtónyilatkozataiban arról beszél, hogy az orosz beavatkozás a 9/11‑es terrortámadásokhoz hasonló horderejű.
Nincs hát abban semmi meglepő, hogy az amerikai sajtó hathatós közreműködésének köszönhetően a közvélemény jelentékeny része mára Putyin Oroszországát tekinti az ördög jobb (és olykor bal) kezének.
Ez pedig veszélyes kényszerpályára állítja az amerikai diplomáciát. A G20‑csúcs előtt remek időzítéssel lezajlott hajósdodzsem is jól mutatja a problémát, hiszen Trump rögtön jelezte, nem találkozik Putyinnal Buenos Airesben, s egy rövid, informális párbeszéden kívül másra nem is került sor. Ez pedig nagy baj, ugyanis biztosak lehetünk benne, nem a kercsi volt az utolsó hasonló incidens.
Az írás megjelent a Magyar7 2018/32. számában.
