Új időszámításra várva
Napokkal a Robert Fico ellen elkövetett merénylet után sincsenek válaszok a legalapvetőbb kérdésekre sem: hogyan történhet ez meg a 21. század Európájában? Ilyen sérülékeny a biztonságunk? Kié az elsődleges felelősség? Hogyan válhatott a társadalom egyik alapérzésévé a gyűlölet? Hol és mikor léptük át a Rubicont?
Sorjáznak a kérdések, és továbbra is csak remélik válaszukat. Márpedig, ha ezeket nem tisztázzuk, ha nem fejtjük fel maradéktalanul a mögöttes összefüggéseket, akkor legföljebb tompítjuk a feszült helyzetet, a disszonáns érzéseket, de hosszú távon semmi nem változik.
Az első mély döbbenet után ugyanis a politika egy része is a rosszabbik arcát mutatta, és a lassan közösségi köpőcsészeként működő szociális médiában is elszabadultak az indulatok, ahogy a mainstream média liberális fele sem várt túl sokáig. Bár hangzatos kommentárokban szólítottak fel a gyűlölet megfékezésére, és kívántak mielőbbi gyógyulást a kormányfőnek, de aztán az első döbbenettől nagyon rövid úton eljutottak a kormány és főként Robert Fico hibáztatásáig, hárítva ezzel az ellenzék felelősségét, amely parlamenti impotenciája miatti frusztráltságát már hónapok óta az utcákon ellentételezi.
Érezhető a riadalom az ellenzéki térfélen is, hiszen a progresszívek szeptember óta tüzelik az embereket, a politikát kivitték az utcára, ahol nehéz ellenőrizni, mikor fordul a kormány elleni hecckampány gyűlöletbe, ahogy azt sem lehet tudni, mindez kiben hogyan csapódik le, hogyan fajul a gyűlölet erőszakká. A merénylet azt mutatta meg, van, aki a gyűlöletkampányt nem hagyja az utcán, hanem önmagában tovább éli, és azt sajátosan le is rendezi.
A politika ugyanis, sajnos vagy sem, de továbbra is igazodási sor. Ha az közönséges, gyűlölködő, mocskolódó és megbélyegző, akkor ezzel választóinak is felhatalmazást ad.
A pártok most láthatóan visszavonulót fújtak az utcákról, csakhogy itt van a másik tér, a közösségi média, ahol talán még nehezebb kordában tartani az indulatokat. Ezt láttuk a merényletkor is, a gyűlölet erősebb tud lenni, mint az emberi együttérzés. Van, aki arccal és névvel, van, aki álnév mögé bújva, otromba módon hányja az epét, vagy kárörvendően poénkodik Robert Fico válságos állapotán.
A véleményszabadság elkötelezett híveként még leírni is nehéz, most mégis úgy vélem, ha a döntéshozók nem kezdenek valamit ezzel a jelenséggel, ha nem tesznek ellene, a szellemi rombolásnak végképp visszafordíthatatlan következményei lesznek. A merénylet ügyében a belügyminiszter határozott fellépést ígért, aminek talán meglesz a visszatartó ereje, de a kérdés általános jogszabályi rendezést kíván. Persze, álszent értelmiségi viták kezdődtek a szólásszabadság sérüléséről, miközben a közösségi média kártékony hatásával mindenki tisztában van.
Jól érzékelte a helyzetet a leköszönő és az új államfő, amikor a merénylet másnapján közösen álltak ki. Az őszinte szándékot ne vegyük el tőlük, de kétségkívül ez a hangnem Zuzana Čaputovának tisztességes befejezést, Peter Pellegrininek pedig jó indítást jelent. A pártokat egy asztalhoz ültetni is jó irány, igaz, ez elsősorban az ellenzék felelősségét homályosítja, ezért is érthető, hogy a SMER és az SNS nem lelkesedik az ötletért. Márpedig ebben a helyzetben csak az ilyen gesztusok segíthetnek lenyugtatni a kedélyeket. A gesztusok után pedig egy új politikai kultúrának kellene következnie.
Az alig harmincéves kis Szlovákia a rosszból nagy múltat tudhat maga mögött. Robert Remiáš, Daniel Tupý, Karol Ducký, Martina Kušnírová és Ján Kuciak – van sora a politikai indíttatású gyilkosságoknak, és most itt van a kormányfő elleni merénylet. Az őrült cselekedet, akaratán kívül is, üzent a politikumnak. Itt lenne az ideje új időszámítást kezdeni, ahol a durva harcot felváltja a vita, és az ellenségek ellenfelekké szelídülnek. A kérdés az, mindenki felfogta-e a helyzet súlyosságát.
A jegyzet a Magyar7 2024/21. számában is olvasható.
