Tüskék helyett ölelés
Bár a reklámokat senki sem szereti, ha tévét nézünk, óhatatlanul is a szemünk elé kerül. Nincs mese, el kell viselnünk, hogy kedvenc programunkat jó pár percre ezek szakítják meg. Mostanában azonban felfigyeltem egyre, ami kicsit mélyebb mondanivalót sugall. Mondjuk, karácsony tájékán amúgy is hajlamosabbak vagyunk az elérzékenyülésre. Mégis, ezt a néhány másodperces bájos kis animációs filmet még a kisgyermekeknek is megmutatnám. Tanító mesének.
Főszereplője egy süni, aki egyedül üldögél a padon, mert tüskéi miatt senki sem ül le mellé. Szúr. Hiába szeretne vele focizni a többi kisállat, ha neki passzolják a labdát, amikor fejelni akarja, kilyukad. Egyedül van, szomorkodik. Mígnem karácsony éjjelén váratlan meglepetést kap kis barátaitól. Egy dobozt, ami tele van apró dugócskákkal. Ezeket mind felrakják a tüskéire és a végén a barátok megölelik a sünit.
Nem szúr már többé, és nem is lesz már soha egyedül…
Sokan élünk sün módjára. Növesztettünk tüskéket sűrűn, bőrünk áthatolhatatlanná vált, nehéz minket megsimogatni vagy megölelni. Páncélként használjuk, hogy kivédjük a támadásokat, a bántásokat. Nem akarunk újra megsebeződni, kaptunk már eleget. Elvagyunk magunknak, fokozatosan elmarva magunk mellől az embereket. A régi barátokat lepasszoljuk, üzeneteikre, telefonjaikra nem válaszolunk. Fövünk a saját levünkben, minimálisra csökkentjük kontaktusainkat. Vélt vagy valós sérelmeink miatt egyre csak sebeinket nyalogatjuk. Sokan nem értik viselkedésünket, környezetünk morózus, kiállhatatlan, fura embernek tart. Megy az önemésztés ezerrel.
Közben telnek-múlnak az évek, s néha talán észrevesszük, hogy mások milyen önfeledtek, felszabadultak, mennyi barátjuk van.
Hogy boldogan készülődnek az ünnepre, a szülinapi buliba. Látjuk, hogy nekik is vannak gondjaik, az ő életük sem fenékig tejfel. Nekik is üres a kassza hó végére, a betegség bizony hozzájuk is bekopogtat… De nem zárkóznak be, hanem továbbra is nyitottak maradnak. Mindenre, ami csak szép az életben. Titokban talán mi is arra vágyunk, mint a reklámbeli sündiszócska. Hogy legyenek nekünk is barátaink. Csak az a fránya tüskés hátunk ne lenne! Csak a szúrós bundánkat tudnánk levetni!
Az ölelés az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet. Nem véletlen, hogy ma már az újszülöttet a világra jötte után szinte azonnal édesanyja mellkasára teszik.
A kutatók, a szakemberek újra felfedezték a spanyolviaszt. A testi kontaktus erejét még az állatok is tudják, nem véletlenül alszanak a kutyakölykök is egymás mellett, olykor egymás hegyén-hátán… S a kutyamama sem véletlenül nyalogatja kölykeit, vagy helyezi rájuk óvatosan a mancsát…
De úgy látszik, nagy bajban a világ, ha nekünk ezt újra és újra meg kell tanulnunk. Ritkán lát az ember olyat, hogy az utcán emberek ölelkeznének, hacsak nincs éppen ölelkezős nap. Amikor ismeretlen emberek egymást ölelgetik az utcán.
Úgy tűnik, mintha szégyenletes dolog lenne egy-egy ismerőst vagy barátot csak úgy spontán megölelni vagy megszorongatni a kezét. Pedig de jólesik az, ha az illető éppen rossz mentális állapotban van, nehéz időszakon megy keresztül.
De mi legyen akkor a tüskés páncélt növesztett emberekkel? Hát ők nehéz esetek, de nem reménytelenek. Főleg, ha ők maguk is szabadulni szeretnének már ettől a nehéz tehertől. Talán kicsit merészebben kell közelíteni feléjük. Könnyen kiderülhet, hogy a tüskék alatt érző szív lakozik, szeretetre vágyó és szeretni tudó emberek ők is. Csak eddig féltek kimutatni érzelmeiket, vélt vagy valós félelmeik miatt. Tegyük azt, amit a reklámbeli kisállatok. Tompítsuk a tüskék hegyét, férkőzzünk közelebb másokhoz. Ne hagyjunk egyedül senkit ebben a zűrzavaros világban!
