Tündikém, el fognak felejteni ...
...mondja imádott nagymamám egy telefonbeszélgetés alkalmával. A gyerekeimre gondol, a dédunokáira, akiket a világjárvány miatt hetek óta nem láthat. Bennem pedig ébred a bűntudat, mert igazából rajtam múlik, én nem engedem őket közel egymáshoz, én vagyok a fal közöttük. A gyerekek és a dédi sem foglalkoznának különösebben a következményekkel. A kicsiket még nem érdekli, nagyit meg talán már nem.
Kötöm az ebet a karóhoz, de megnyugtatom, hogy ha ennek vége, ugyanúgy jövünk majd. Addig viszont nincs látogatás továbbra sem, én is csak a kapura akasztom a reuma elleni gyógyszert, amit a gyógyszertárban vettem neki, int az ablakon.
Mosolyog ugyan, de látom, mennyi keserűség és kín, amíg a mosolyt ráerölteti arra a pár másodpercre az arcára.
Én is mosolygok a maszk alatt, és legalább annyi keserv az ára, mint nagyikámé. Gyorsan beülök az autóba, mert nem akarok sem megenyhülni, sem elérzékenyülni, mert azzal is csak neki lenne rosszabb. Csakis az ő érdekében nullázódtak le a látogatások, de a telefonbeszélgetések megsokszorozódtak. Nyugtatom, hogy ugyanúgy tud mindenről, mint eddig, csak éppen telefonon mondom el, hogy Ármin nagy harcok után megfogta élete első gilisztáját, azóta pedig csak azokat vadássza az udvaron, Jázmin pedig már az ly-nál tart és 20-ig elvégzi a matematikai műveleteket. Halkan, nagyon halkan beszél, elmondja, örül, hogy jól vagyunk és minden esetben úgy köszön el, hogy ,,Legyetek jól.''
Húsvét előtt is beszélünk, hangja most határozott és arra kér, okvetlenül álljak meg a húsvéti csomagokért és jöjjön az egész család, mert ő bizony benéz az autóablakon.
Nem ellenkezem, ennyi talán belefér, ha mindenki viseli a maszkot. Indulok befelé, hogy szóljak neki, itt vagyunk, jöjjön akkor, nézze meg Tóthékat. Nyílik az ajtó, ugyanaz a mosoly. Az a keserű, amely tudja, hogy nem jut az örömből sok. De engem most nem ez zavar. Kiérünk a kapun, némán figyelem, nézem, ahogyan a mosolya önfeledt nevetésbe fordul a pár pillanatnyi dédunoka-adagtól. Visszakísérem. Váltunk pár szót, hangja a rá nem jellemző módon ismét halk és rekedt, ő pedig határozottan soványabb, mint pár hete.
Napokig nem megy ki a kép a fejemből. Az a mérhetetlen szomorúság, kétségbeesés és tehetetlenség, amellyel rám pillantott beleégett a lelkembe és nem gyógyul,
bármivel is nyugtatom és győzködöm magam, hogy ez most így van jól. Nincs jól. Semmi nincs jól, hiszen annyiszor elmondta, mi vagyunk az élete. Az ő éltető ereje és most ettől fosztotta őt meg 2020. Nem én, vagy mégis? A bűntudatom csak nő.
Két perc múlva az autóban ülünk, bejelentés nélkül érkezünk, mert ellenkező esetben nekiállna készíteni valamit. Kopogok. Gyanakodva nyit ajtót, de mikor meglát, csak annyit kérdez, hát ti? Elmondom, hogy hozzá jöttünk kicsit, mert már nagyon hiányzik.
Kitör belőle: ,,Annyira szeretlek benneteket, drága gyerekeim!'' Annyi mondanivalónk van egymásnak, a rendszeres telefoncsevejek ellenére.
Belelapozok a könyvbe, amit olvas, megnézem a házat, mintha évek óta nem láttam volna. Hátra megyünk a kertbe is, amely rendezett, mint mindig, megnézek minden zegzugot, feltöltődöm. Abban a házban vagyok, ahol örökre gyermek maradok, akárhányszor jövök. Egy Sohaország, menedék én pedig a lehető legtöbbet szívom magamba belőle.
