Tudjuk, hogy rosszabbul élünk
Egy friss felmérés szerint a szlovákiai lakosság több mint fele idén már nem tervez rövid távon nagyobb kiadást. Tavaly még csak 40 százalék mondta ugyanezt, most viszont 56 százalék. Ez nem kis különbség – és közben jól mutatja, mennyire óvatosabbá váltunk a pénzkérdések terén.
A válaszadók több mint fele arról számolt be, hogy rosszabbul él, mint tavaly, és kénytelen volt visszafogni minden kiadást. Mintha a hétköznapok szintjén állandó mérlegelésre kényszerülnénk: megengedhetem-e magamnak ezt a bevásárlást, azt a cipőt, vagy akár egy új mosógépet?
A legérzékenyebben az idősebbek és az egyedül élők reagáltak: ők mondták a legnagyobb arányban, hogy semmilyen beruházást nem terveznek. Talán mert náluk nincs kivel megosztani a terheket, nincs, aki kisegítsen, ha szorul a hurok. Az állam pedig bármennyire is szociálisnak hirdeti magát, nincs elérhető közelségben.
A nagyobb kiadások szinte minden területen visszaestek. Tavaly még minden ötödik ember tervezett új bútort vagy háztartási gépet venni, idén már csak minden tizedik. Autót vásárolni is feleannyian akarnak, mint egy éve. Ez nem egyszerű spórolás – inkább annak a jele, hogy sokak fejében már nem is kérdés: jobb most semmit sem venni, mint később bajba kerülni. Az emberek felismerték, rosszabbul élnek mint egy éve, ez pedig nem túl pozitív hír a kormánypártok politikai ambíciója szempontjából.
Érdekes, hogy a legtöbben nem hitelből, hanem a megtakarításaikból fedeznék a nem tervezett kiadásokat. Ez valahol biztonságkeresés is: ha már szűk a keret, legalább ne adósodjunk el. De közben arról is árulkodik, hogy a bizalom megrendült – a banki kölcsön, ami régen a nagyobb vásárlások természetes része volt, most inkább kockázatnak tűnik.
És közben ott van a mindennapi érzés: hogy nem engedhetjük meg magunknak a kisebb örömöket sem. Egy új kanapé helyett toldozzuk a régit, a családi nyaralás helyett legfeljebb kisebb kiruccanás jöhet szóba sokak számára. Ezek a kompromisszumok lassan életformává válnak, észrevétlenül beépülnek a gondolkodásunkba.
A kérdés az, hogy ez csak egy átmeneti állapot-e, vagy tényleg egy új korszak kezdete. Ha ugyanis hosszú távon sem merünk beruházni, akkor nemcsak a gazdaság lesz gyengébb, hanem mi magunk is bizalmatlanabbak, bezárkózóbbak leszünk. Az, hogy valaki felújítja-e a lakását, vagy lecseréli-e a régi autóját, nemcsak anyagi kérdés – hanem a jövőbe vetett hit tükröződése is.
Van ebben valami keserédes tanulság: miközben a takarékosság óvatosságra nevel, közben el is veszi az álmokat. Ha nem merünk tervezni, mert félünk a következményektől, akkor lassan a remény is elkopik. Ez a fajta tudatosság pedig nem az, amire mi közgazdászok a lakosságot tanítani szeretnénk, mert ez már a szegényedés jele, amit ismerik a korábbi évtizedekből. És talán ez a legnagyobb kérdés: nem az elhalasztott mosógép vagy az új szekrény hiánya, hanem a hit, hogy jobb napok jönnek.
