Törvény, szankció már van, de mi lesz a tényekkel?
Időnként törvényeket is fordítok. Szlovákból magyarra. Most is megpróbáltam ezzel a szerencsétlen büntető törvénykönyvi paragrafussal megtenni ugyanezt. Hogy miért?
Hát mert sehogy nem fér a fejembe, hogyan lehetne kétségbe vonni vagy megtagadni a második világháborút követően restaurált Csehszlovákia alapkövét, a kassai kormányprogramot és annak végrehajtó folyományait, az elnöki rendeleteket – melyeket később a Szlovák Nemzeti Tanács is törvényi formába öntött és kihirdetett.
Persze azért bűnösök is kellettek, különösen, hogy a kizárólagosan szláv nemzetállam létrehozása lebegett állameszmeként Beneš elnök úr és társai szeme előtt. S mivel a bűnös német nemzet akkor szabad préda volt, a Németországon kívüli németség kitelepítése „anyaországába” Európa-szerte zöld utat kapott.
Csehszlovákia a németekhez hozzácsapta a magyarokat is – akiknek a kollektív kitoloncolását a győztes hatalmak nem engedélyezték –, állampolgárságuktól együtt fosztotta meg őket, ingatlan vagyonukat is egyformán elkobozva, a nyelvük nyilvános használatát büntetés terhe alatt együtt tiltotta be. Szóval, ki olyan tudatlan ebben az országban, hogy ezeket a „békerendelkezéseket” kétségbe vonná vagy tagadná? Mi, még itt élő maradék magyarok biztosan nem tartozunk a „Beneš-dekrétumok” tagadói vagy megkérdőjelezői közé. Sokan élnek még, akik Csehország valamelyik festői városkájában születtek, mert a felmenőiket kényszermunkára deportálták az elűzött németek (szudéták!) helyére, s még többen, akik a későbbi – már Beneštől mentes, de a szellemét híven követő – szlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény alapján Magyarországra kerültek. Nem maradt család, amelyet valamilyen formában ne érintettek volna a „békerendelkezések”.
És az 1989-es rendszerváltás óta tudjuk, mert Havel elnök elmagyarázta, hogy a restitúciós törvények határideje azért 1948. február 25-e, mert csak a kommunista időszak vagyonjogi törvénytelenségeit lehet jóvátenni, elvégre minden korábbi időpont Pandora szelencéjét nyitná ki, mert arról kellene dönteni az új hatalomnak, hogy az árjásított zsidó vagyonok és a Beneš-dekrétumok alapján elkobzott német és magyar vagyonok kinek is járnak vissza. Pontosan tudjuk hát, hogy a tulajdonviszonyok ebben az országban ezen alapulnak. De azért mást is tudunk.
423 ezer reszlovakizációs kérvényt nyújtottak be akkori nemzettársaink, ebből úgy 326 ezret elfogadtak a hatóságok (az 1951-es népszámlálási adatok szerint Csehszlovákiában 354 ezer magyar nemzetiségű állampolgár élt). Ennek a 326 ezer embernek lett állampolgársága, megmaradt a vagyona. Az örökölhető vagyona, mely a napjainkra már echte szlovákká lett, esetleg magyarrá visszavedlett leszármazottait is megilleti. Akkor is, ha az állami földalap hivatalnokai a „magyaros” nevük alapján úgy gondolják, hetven-nyolcvan év után a „békerendelkezések” értelmében joguk van a származásuk miatt elkobozni tőlük őseik vagyonát.
Nincs joguk hozzá, törvényi alapjuk sincs. Még ez a fél év börtönnel fenyegető Btk. paragrafus sem jogalap. Mindaddig, amíg a hatalom nem teszi köznyilvánossá azon személyek listáját, akik „a Csehszlovák Köztársaság reprezentatív hatóságai és a Szlovák Nemzeti Tanács jogi aktusain alapuló” vagyonelkobzás alá estek, illetve azok listáját, akik a megtorló rendelkezések alól a reszlovakizációt követően vagy egyéb érdemek (ellenállási mozgalomban való részvétel) miatt mentesültek, minden állami vagyonelkobzó ítélet törvénytelen. Mert tényalapja nincs. A „Lex-Beneš” helyett erről kellett volna törvényt alkotni. Meg tisztességesen kellene a történelmet megtanítani legalább az állami hivatalnokoknak, hogy „vélekedés” helyett tények ismeretében hozzanak meg döntéseket.
Megjelent a MAGYAR7 5. számában.
