Történelmi párhuzamok
Régi mondás, hogy a történelem ismétli önmagát. Ez olyan féligazság, amit illik fenntartásokkal kezelni, hiszen a történelmet emberek csinálják, s emberek írják utólag, ki-ki a saját szája íze szerint. Az amerikai–magyar csúcstalálkozó is bevonul majd a történelemkönyvekbe, ezért nem mindegy, hogy hazugságok maradnak-e fenn az utókornak, vagy kénytelen lesz mindenki elfogadni (még ha sokak számára mégoly kínos, zavaró sőt vérlázító) az igazságot.
Nézem a szlovák hírtelevíziót, sorban az állami és a kereskedelmi adókat, olvasom a portálok híreit, és döbbenten tapasztalom, hogy szinte válogatatlanul és kritikátlanul tálalják azt a hazugságot, amit valahol valakik kitaláltak. És terjesztenek. Kínos nézni azt az igyekezetet, amivel próbálják kisebbíteni a magyar miniszterelnök érdemeit, aláásni azt a morális és emberi kreditet, amivel Orbán Viktor rendelkezik. Mert úgymond megírta a Reuters, amely fehér házi „forrásra” hivatkozott. Erre meg a másik mondás érvényes: láttunk már karón varjút. Hiszen azt, hogy ki volt, mi volt a „forrás”, senki nem kérdezi. Elég volt egy hírügynökség blöffje, és futott szerteszét a világba a hazugság, mint a földre cseppent higany.
Még az ereport.sk is, amely konzervatív hírportálnak tartja magát, azt az álhírt kezelte tényként, hogy Magyarország nem korlátlan időre kapott mentességet az amerikai kormányzat által az orosz kőolajra és gázra kivetett szankciók alól, hanem csak egy évre. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter így fogalmazott:
Akár azt is mondhatnánk: erről ennyit, és kész. Nem lobogtattak papírokat, nem toltak be aláírásokat a kamerák elé, egyszerűen belecsaptak egymás tenyerébe, és megszületett a megállapodás. Ahogy úriemberek között szokás. Így volt ez a történelem során mindig, amíg a becsületes emberek megbíztak egymásban és egymásnak adott szavukban. Az ígéret szép szónak számított, amit illett betartani.
A fanyalgóknak és az ellendrukkereknek a szíves figyelmébe ajánljuk, hogy turkáljanak kicsit az emlékeik között. Az idén, valamikor nyáron szintén volt egy megállapodás. Arról szólt, hogy Ukrajna nem fogja támadni a kőolajvezetéket, amelyen keresztül Magyarország és Szlovákia kapja az energiát, illetve ha mégis megpróbálkozna vele, az Európai Unió garantálni fogja a tagállamok energiaellátásának védelmét. S ez papírra is került, amit lehetett lobogtatni!
Aztán amikor mindezek ellenére egymást követték az új támadások, s Magyarország és Szlovákia tiltakozott a diverzió ellen, az Európai Bizottság válasza lakonikus egyszerűséggel annyi volt, hogy ez nem veszélyezteti az európai energiaellátást.
A zsarolásnak és a svindlinek meglett az eredménye, hiszen Robert Fico kormányfő az ígéretért cserében megszavazta a ki tudja hányadik oroszellenes szankciós csomagot. Onnantól kezdve a kutyát sem érdekelte, mikor és mit lövet Zelenszkij, hogyan kerül veszélybe az ország stratégiai érdeke. Mi több, Sikorski lengyel külügyminiszter azt a pofátlanságot is megüzente Szijjártó Péternek, hogy reméli, sikerül felrobbantani a Barátság kőolajvezetéket, „és ti majd Horvátországon keresztül juthattok csak olajhoz”. Ez ám a legendás lengyel–magyar barátság!
Szerencsére vannak barátok, sőt fegyverbarátok, akik nem olyanok, mint a szélkakas. Bármennyire is fáj a brüsszelitáknak, a (természetesen nem létező) háttérhatalom talpnyalóinak és szolgáinak, azontúl, hogy Orbán Viktor történelmi léptékkel mérve is óriási eredményt ért el, nem kuncsorogni volt Washingtonban, hanem képletesen szólva együtt ült Donald Trumppal az asztalfőn.
A kételkedés és kétségbe vonás természetesen nem a részleteknek szól, hanem az egész csúcstalálkozó lényegét próbálja kétségbe vonni, de legalább relativizálni. Múlt szombat óta szinte halljuk a háttérben a liberális világrend fogcsikorgatását, mert valami olyan történt, amire rémálmukban sem számítottak. A világ legnagyobb hatalmának és egy európai uniós országnak a vezetője igyekszik helyretenni, amit mások nagyon elrontottak.
Az utóbbi százötven évben csak egyszer ért el ekkora sikert magyar politikus Amerikában. Világos után Kossuth Lajost fogadták hősként, ám az az ünneplés és diadalút a vérbe fojtott szabadságharcnak, a magyar nép hősiességének szólt. Ezúttal nem a sajnálkozás és az együttérzés játszott főszerepet, hanem a közös, nyugati civilizációs értékrend gyakorlati védelme.
És azt se felejtsük, hogy eddig csak egy ország mondhatta el magáról, hogy Amerika védőpajzsot tart fölötte: Izrael. Mostantól Magyarország is. Ezt látva azért sok kételyre, találgatásra és miértre kapunk választ, amiket Orbán Viktor valószínűleg előre látott. Az ő szájából nem hangozna disszonánsan a „Wir schaffen das!” (megcsináljuk!) Ha történelmi párhuzamot keresünk, a jövő őt fogja igazolni.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/46. számában.
