Tízmillió rabszolga üzenete
Ahogy átfordultunk az új esztendőbe, mint Hadházy Ákos a hasáról a hátára a magyar televízióban, úgy nem óhajtanak csillapodni a kedélyek Budapesten. Olyan ez, mint a cserkészek tábortüze: amíg tart a tüzelő, addig ég a máglya, amint elfogy a fa, magába roskadva kialszik. (A pajkosabb cserkészfiúk meg levizelik.)
A hasonlat amúgy kissé sántít, mert ennek a bohóccsapatnak – Hadházy, Szél, Kunhalmy, Niedermüller meg a többiek – igazából egy darab fája sem volt, csak fára való suska Gyuri bától, meg a gyufája is nedves. Pedig igen nagy tüzet szerettek volna rakni, afféle majdanosdira (Kijev) játszva, hogy lángba boruljon az ország, és az újbolsevikok élcsapata kiegyenesített kaszákkal rendbe rakja a magyar demokráciát. Azt nem árulták el, ezt hogyan képzelik. Talán úgy, hogy lekaszabolják a választók kétharmadát?
Nem is lenne ezzel semmi gond, hiszen hadra fogható táboruk pár ezer lumpen, elbódított diák, meg kitartott ember, ami elég csekély hányada a tízmilliós magyar nemzetnek. Amely, köszöni szépen, megvan. Dolgozik, gyarapodik, jövőt tervez – mert végre, 2010-től van mire alapozni és egyre inkább jövőképet festeni –, és csöndes részese az igazi rendszerváltásnak, amely csak felvirradt végre. Az a bizonyos illyési haza a magasban lent is kezd kiépülni. Megfeszített munkával, sok odafigyeléssel, többnyire atlantista és EU-s ellenszélben, mert Magyarország a maga keresztény alkotmányával, rendszeretetével továbbra is szálka a liberalizmusba beleőrült brüsszeliták szemében, akik szerint az a jó világ, ahol rendetlenség van és tömeges méretű jogtalanság.
Mondom, nem lenne ezzel semmi baj, hiszen mindenki tudta, hogy ez az elfuserált, rosszul koreografált vígjáték eltart legalább a májusi buktáig, amíg csak az öreg kontinenst eláruló bandát le nem cserélik az európai polgárok (legalábbis a legagyalágyultabb részét).
A gond számunkra ott kezdődik, hogy ezek a budapesti ripacsok megosztják a felvidéki magyarságot is. Hálás szekértolóik, élükön a Bugár Bélákkal, s a nevében újat hordozó, régi napilapjukkal, kivénhedt, az SZDSZ-es holdudvarú ötletgyárból importált publicistáikkal boldog együgyűséggel ragozzák a semmit, lapátolják a hazugságot reggeltől estig és estétől reggelig.
Mert egyetlen stratégiájuk maradt a nemzetegyesítés ellentétjeként: a nemzetmegosztás. Ha az általuk gyűlölt Orbán Viktor egyesít, akkor ők megosztanak. Ellentmondanak minden logikának. Ha a magyar országgyűlés olyan törvényt fogad el, ami kedvez a munkavállalóknak, akkor lehülyézik a munkavállalókat. Ami más európai országokban jó ideje természetes, az szerintük rabszolgaságba taszítja a magyar népet. Egyszerű logika ez, nem kell sokat bogozgatni, hogy megfejtsük. Ha a nemzeti kormány segítséget nyújt közösségünknek (akinek úgynevezett szlovák parlamenti – sőt kormánybeli – képviselete nem képes tisztességgel képviselni az alapvető érdekeit), akkor azt minden eszközzel, sunyi propagandával és ócska hazugságokkal kell cáfolni.
E labanclogika mentén a szellemi (és anyagi) épülésnek az ellentétje a szellemi (és anyagi) rombolás és a lejáratás. Ez a vaskosan félreértelmezett „kétpólusú” politizálás azonban tovább bomlasztja a felvidéki magyar közösséget, amely fájdalmasan megosztott immár lassan egy évtizede. Hiszen mindenki számára világos, hogy a jövő évi szlovákiai parlamenti választás úgy viheti padlóra közösségünket, hogy abból talán sosem tápászkodik fel.
De ezeknek semmi sem drága. És semmi sem fontos. Csak a megbízóik és a saját érdekeik. Az átvert szlovák szavazók nagy része már búcsút intett a Most-Híd nevű projektnek. Szégyenletes, hogy az ott maradt magyarok ugyanerre nem képesek. Pedig a tízmillió „rabszolgával” nekik is közös a sorsuk. Pozsonyban egyelőre még nem került sor folyosói fetrengésekre, de ha szükség lenne rá, azt is megérnénk.
