Tizenkettő és még néhány
Nagyjából egy év van az új tavaszig, de korai még az öröm, hogy jól állunk, hisz egyelőre „csak” a szokásos mennyiségű államfőjelölt készül rajthoz állni, s ezt még az értő olvasással hadilábon álló népesség java is meg tudná emészteni, mert lenne ideje megismerni a választékot. De öt-hat további jelölés még várható.
Mert úgy tűnik, sokan, sokféle okból, de beleszerettek a politikába. Van, aki szakmai ártalomként, mert hisz politológusként addig elemezgette, milyen mozgásokat végez a nagypolitika, míg maga is kedvet kapott hozzá. Van, aki jogászként, mozgalmárként, a közjó előmozdítójaként, művészként, tudósként, horribile dictu: gyakorló főbíróként törne elnöki babérokra… Van, aki több évtizedes politikusi pályájának betetőződését látná benne, mert szívesen lecsendesítené az országban – most éppen ellene is – háborgó indulatokat.
A dolgok azonban soha nem annyira egyszerűek, mint első látásra tűnnek. Sok vagy kevés tizenkét (vagy húsz) elnökjelölt egy ötmilliós országnak? Minden csak nézőpont kérdése. 1999‑ben, amikor először választott államfőt maga a nép, tízen álltak szorítóba – politikusok mellett tudós elmék, de volt magas rangú ávós (Štb-s) is –, s az utolsó pillanatban kilencen maradtak (Michal Kováč visszalépett Rudolf Schuster javára). Akkor a kisebbik rossz győzött: a nép a második fordulóban határozott többséggel Mečiar ellen voksolt.
2004-ben tizenkét jelöltből állt a felhozatal, itt is volt egy visszalépés (Ľubo Roman). Mečiarral versenyre kelt egykori jobbkeze, Ivan Gašparovič, aki 0,18 százalékkal megelőzte a nemzetközileg is elismert diplomatát, Eduard Kukant, a második fordulóban pedig magát a „nagy muftit” győzte le. Schuster, František Mikloško és Martin Bútora kapott még százezernél több szavazatot.
2009-ben már csak heten mérettették meg magukat. A nemzeti baloldal jelöltjeként induló regnáló államfő legfajsúlyosabb kihívója Iveta Radičová szociológus, a jobbközép pártok jelöltje volt, de több mint öt százalékot szerzett František Mikloško, a konzervatívok és Zuzana Martináková, a Szabad Fórum jelöltje is. A második fordulóban Ivan Gašparovič tarolt.
2014-ben tizennégy jelölt szállt versenybe. Az ügyeletes kormányfő, Robert Fico nyerte az első fordulót, második helyen az akkor ismeretlen, üzleti világból érkező Andrej Kiska végzett, lekörözve Radoslav Procházka független alkotmányjogászt és Milan Kňažko politikus-színművészt. Kiska aztán a második fordulóban közel húsz százalékot vert rá Ficóra. Érdemes megjegyezni: 2014-ben önálló jelöltet állított az államfői posztra a Magyar Közösség Pártja Bárdos Gyula személyében, aki több mint 97 ezer szavazattal az ötödik helyen végzett. Ebből ugyan profitálni nem lehetett, mert Kiska államfő távol tartotta magától és hivatalától a nemzeti kisebbségeket és azok minden problémáját, s még a látszatát sem akarta kelteni annak, hogy a többségi nemzet ügyein kívül a tizenhárom hivatalosan elismert népcsoporthoz is lenne némi köze, de tanulságnak ez sem kevés. Mutatja: profit nélkül is vállalható a megmérettetés.
Nekünk, rohamosan fogyatkozó felvidéki magyaroknak a közvetlen államfőválasztás olyan közjogi aktus, amely – ha van felvállalható saját jelöltünk – minden közvélemény-kutatásnál pontosabban megmutatja, hol is tartunk valójában, hányan vagyunk, ha a saját sorskérdéseinkért kell kiállnunk. Nem több, de nem is kevesebb.
