2021. február 23., 17:35

Tavaszt súg a tél

Van egy jó hírem, ha valaki esetleg még nem tudná. Már a kertek alatt jár a tavasz. Mezőn kergetőző, bokszolgató nyulak, csapatokban repkedő és trillázó madarak, éledező rovarok jelzik, ébredezik a természet. Talán nem is aludt teljesen… Igazi telet már évek óta nem láttunk.

Fotó: B. Vida Júlia

A langyos szellő meg-megcsapja arcomat, mikor a kanálisparton ballagok. Már csak egy kis napsütés kellene és igazi tavaszi hangulatba jönnék. Lábam alatt a szép zöld tyúkhúr szinte pázsitként terül el, puhává teszi lépteimet. A lamos talajon itt-ott friss vakondtúrásokat is át kell lépni vagy ugrani, a sárosabb részeket igyekezni kikerülni.

Aki szemfüles, az soha nem tér haza élmény nélkül, ha elmegy a legszebb templomba. Ez nekem az erdő, ahol a fák koronái felül összeborulnak, összekapaszkodnak, természetes kupolát képezve.

Vagy a kanálispart, ahol még a legdermesztőbb időben is, amikor megfátyolosodik a víz felülete, akkor is van élet. Ha elsuhan fölötte a gyönyörű jégmadár, már nem jöttem hiába.

Most azonban hozzá nincs szerencsém. Kémlelem a másik partot azon a helyen, ahol a minap egy édes kis menyétet láttam. Talán madarakra vadászott, mert éppen egy vízparti bokorról mászott le. Néhány pillanatig csodálhattam csak teljes pompájában, fehér mellénykéjében és szép világosbarna kabátkájában. Észrevett és gyorsan elbújt előlem.

Még, jó, hogy egy pillanatra felemelem tekintetem, mert a fák takarásából egy ötfős őzcsapat libben elő. Nincsenek náluk kecsesebb mozgású állatok. Fehér hátsójukat még akkor is látni, amikor már jó messzire szaladtak.

De a nagy meglepetés még hátravan. Hirtelen csak azt látom, hogy valami lomha barna állat mászik le a kanálisparton. Mi lehet ez?

Talán csak nem hód, mert van belőlük errefelé, és lépten-nyomon találkozni „asztalosmunkájuk” eredményével, megrágott, vízbe kidöntött, jobban mondva fogukkal kirágott fák formájában? Ezúttal egy jókora hódpatkányhoz van szerencsém, nekem már-már kapitális példánynak tűnik. Nem is nagyon zavartatja magát. Kicsit körbeszaglász, napozik és szemével hunyorog, mert közben a nap is kisüt, aztán tesz egy-két kisebb tiszteletkört a kedvemért a vízben. Csakhogy megmutassa, micsoda kecsesen tud úszni. Gyönyörű sötétbarna bundáján gyöngyökként ragyognak a vízcseppek, amikor öregurasan kimászik, és bevackolja magát egy vízbe benyúló, jól takaró, torzonborz bokor tövébe. Rejtve marad minden fürkésző szem elől, ameddig csak akarja.

Ha csendben maradsz a határban vagy az erdőben és figyelsz, mindig láthatsz valami szépet, kaphatsz egy kis jutalmat. Erre még édesapám tanított. Nekem ez azóta is szentírás.

Mert imádok jutalmat kapni, valami szépet látni. Gyermekkoromban még az afrikai szavannákról álmodoztam, hogy zoológusként ott fogom az állatokat megfigyelni… Az élet más lapot osztott, de természetbolond, természetjáró maradtam örökre.

Gyógyszerként veszem be, ha csak lehet, naponta egyszer. Ügyelve arra, hogy lehetőleg meglegyen a 10 ezer lépés, gyorsabb tempóban, egy-másfél óra alatt.

Mert akkor hat igazán ez a csodálatos „patikaszer”. Jó nagyokat szippantva, harapva a levegőbe… Olykor percekre csukott szemmel, arccal a Nap felé fordulva… Receptre kellene felírni mindenkinek!

Finom és mellékhatások nélküli csodagyógyszer. Mindenkinek ajánlom. Híradók és netezés helyett. Ha már elegünk van mindenből, a ránk zúduló rossz hírekből. Fussunk ki az erdőbe, a mezőre, a zöldbe! Mossuk át zavaros, gondokkal teli fejünket egy kis madárcsicsergéssel. Ha csendben leszünk, akár még a fű sarjadását, a rügyek pattanását is meghallhatjuk… Tavasz lesz, gyönyörű!

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.