2020. szeptember 4., 08:04

„Tanító néni, én már nem bírom, levehetem picit a maszkot?

Szeptember harmadika, délelőtt tíz óra húsz perc, valahol egy felvidéki magyar kisiskolában. Taníts és tanulj maszkban akció, második nap.

A tizenéves diákok nyűglődve ülnek a padban, miután reggel nyolc óta próbálom őket mindenféle tevékenységgel szórakoztatni. Lassan úgy érzem, már csak lufihajtogató bohóc nem voltam még aznap. Nehezek az első tanítási napok, mikor még nem indul be a jól működő gépezet, még csak csikorog a lendkerék. Osztályfőnökként összeszorított fogakkal próbálom kivakarni magam a papírmunkából, miközben szórakoztatok, nyári élményeket hallgatok, könyvet osztok ki, füzeteket ellenőrzök, osztálytermet próbálok kedvesebbé és vonzóbbá tenni, órarendet diktálok, a következő órák és napok ütemét magyarázom, kérdésekre válaszolok.

Szünetet jelez a csengő. Az asztalomon hatalmas papírkupac tornyosul. Sóhajtva teszem a tetejére a „gyerekem járt/nem járt külföldön, tömegrendezvényen az elmúlt napokban” szülők által aláírt becsületbeli nyilatkozatokat, miközben halkan szűröm fogaim közt: hát nem azt ígérték odafönt a minisztériumban, hogy kevesebb lesz a papírmunka?

Hirtelen megérzem a saját, mélyről feltörő sóhajom forróságát, szétterül az arcomon, belecsiklandoz az orromba, majd langyos páraként távozik a szemüvegem felé. Pár másodpercre elhomályosodik a világ. Nem maradnék meg úrinői mivoltomban, ha kimondanám, mit gondolok ebben a pillanatban az arcomat betakaró szájmaszkról. 

Becsengetnek, próbálok rászólni az egymással beszélgető gyerekekre, hogy most már foglaljanak helyet, miután kellőképpen fertőtlenítették a kezüket. Fülük botja nem mozdul, rám sem néznek. Egyszerűen nem veszik észre, hogy mozog a szám – hiszen nem látják, és a maszk tompa takarásában nem is hallják a hangomat.

Aznap talán már több századik alkalommal nyúlok az arcom felé, megigazgatom a maszkot, majd egy hirtelen mozdulattal megszabadulok tőle. Mélyen lélegzem be az iskolaillatú levegőt, határozott, éles hanggal újra visszaszerzem az irányítást és az osztály figyelmét.

A gyerekek hősiesen bírják a maszkviselést, büszke vagyok rájuk és a szüleikre is, amiért nem ágálnak, amiért megértik, hogy nem az iskola tehet a kötelező maszkviselésről, és amiért nem kell harcot vívnunk az amúgy is nehéz időkben. Bevallom, ettől tartottam a legjobban: a szociális hálón és más világmegváltó fórumokon ugyanis rengeteg „forradalmár” terjeszti a kapható szülőket okosító eszméket.

Csak remélni mertem, hogy senkivel nem kell majd szembeszállni, és elmagyarázni, hogy nem, a maszkviseléstől nem fog megenni az agyevő amőba, és kérem, bízzák rám, a pedagógusra és az iskolára, hogyan oldjuk majd meg, gyakorlatilag „steppeljük ki” az előírt „maszkos” két hetet a gyerekekkel. 

Tizenegy óra harminc. A diákok türelme fogytán, egyre több torokból hangzik fel az „én már nem bírom, levehetem egy picit a maszkot?” morgás.

Közben elgondolkodom azon, hogy is fogunk majd mi, tanárok két héten át maszkon keresztül beszélni, magyarázni. Nyilván hordhatnánk védőpajzsot is, de itt legényesen, illetve leányosan bevallom, még a koronavírus és Matovič kedvéért sem vagyok hajlandó védőpajzsban beballagni egy rakás hormonoktól túltengő, mindent viccesnek és szórakoztatónak találó felsőtagozatos diákosztályba. És megértem azt is, hogy az orvosok, illetve elárusítók is egész nap maszkban vannak, na de mégsem kell belépniük az oroszlán barlangjába, harminc kiskölyök közé és szelídíteni őket. Saját költői kérdésemre természetesen nem érkezik válasz.

A tanítási nap végén, mint a börtönlakó szabadulását várva, fejben kihúzom azt a bizonyos strigulát a maszkos napok vélt vagy remélt lejártáig és elindulok a napközibe az első osztályt megkezdő gyermekemért. Mosolygok magamon.  Minden bizonnyal ez a dupla pozíció: tanár és első osztályos gyerek szülője idén nem viszi el az irigyelt főnyereményt.

Megosztás
Címkék