Tanító mesék
Egyre több fecske gyűlik össze a villanydrótokon az utóbbi napokban. Olyan sűrűn ülnek, mint a mákszemek a tésztametélten, vagy ahogy itt, a Csallóközben mondjuk, a csikmákon…
Hiába rekkenő a hőség, ők már készülődnek. Ösztöneik azt súgják nekik, hamarosan fogytán lesz a táplálék, lassan ideje indulni. Mindig tudják, mi a dolguk. Fiókák felnevelve, a jövő generáció biztosítva. Menni kell! Nekünk, embereknek is készülődni kell lassan a télre. Igaz, kicsit másként, tűzifavásárlással, az őszi termények betakarításával…
A természet mindig újabb és újabb csodákkal kápráztat el. Mindig kapok tőle olyan ajándékot, amit hosszú ideig őrizgetek magamban. Életemben először és valószínűleg utoljára megadatott, hogy láthassam, ahogy a vízisikló vadászik. Egy szempillantás alatt elkapta a kiszemelt a békát a nagy pocsolyában és behúzta a lapulevelek alá. Persze én oda is belestem.
Azt láttam, hogy szorosan fogta szájában a szerencsétlen béka egyik hátsó lábát, miközben áldozata kétségbeesetten vartyogott. Az életéért küzdött, ám sorsa már megpecsételődött. Lassú halál várta, szépen fokozatosan kebelezte be a kígyó. Addig vartyogott keservesen, amíg még ki tudta nyitni a száját…
Ha jobban belegondolunk, mi is sokszor járunk úgy, mint a szerencsétlen béka. Csak lehet, hogy mi nem óbégatunk, mert észre sem vesszük, hogy fogva vagyunk. Vagy egyenesen magunk ugrunk bele a képzeletbeli kígyó szájába. Esetleg nem tudjuk kihúzni magunkat abból a kelepcéből, amit sokszor saját magunknak állítunk.
Rengeteg olyan példa van a természetben, amit nyugodt szívvel vonatkoztathatnánk magunkra is, ha akarnánk. Akkor talán megértenénk annak legfőbb törvényét. Az életnek mindig győznie kell. Igen, sokszor mások végzetével jár ez együtt, de valamit valamiért…
Vagy ahogy a kölykeit elvesztett anyamacska boldogan befogadja és átszellemülten szoptatja az árván maradt kiscicákat. Maguk a gondozók sem bíztak abban, hogy ez sikerülhet. Úgy találtak rá a kis árvákra, hogy apró mancsaikkal bőszen dagasztották élettelen anyjuk hasát, ahogy ez cicáéknál szokás… Persze onnét egy csepp tejecske sem jött már. A nyivákoló, korgó gyomrú pár napos csöppségek, próba-szerencse alapon kerültek a nem sokkal előtte kölykei nélkül maradt, letargikus anyamacskához. És megtörtént a kisebb fajta csoda. A nevelőmaminál még nagyon is működtek az anyai ösztönök, a tejelválasztás teljes sebességre kapcsolt és a kis szőrmókok életkilátásai igencsak pozitív irányba mozdultak el. Mindenki jól járt, ettől szép a történet.
Ha ezt az önzetlenséget, ami cicáéknál lehet, hogy simán csak ösztön, mi emberek meg tudnánk tanulni? Ha a váratlan helyzeteket pofonegyszerűen, szívünkre hallgatva tudnánk oldani? Ha a sok gondolkodást néha felcserélnénk a cselekvéssel? Ha nem várnánk, hanem művelnénk a csodát, kicsiben is? Bizony sokkal szebb lenne az életünk és a világ is.
