Szuperállam, avagy ki az igazi európai?

A felek ígéretet tettek arra, hogy az Európai Unióban a hatékony és erős közös kül‑ és biztonságpolitikáért, illetve a gazdasági és a valutaunió megerősítéséért és elmélyítéséért fognak dolgozni, illetve a nagyobb uniós találkozók előtt rendszeresen konzultálnak a közös álláspont kialakítása érdekében. Ahogy írták, a megállapodással a felek arra törekszenek, hogy kétoldalú kapcsolataik új szintre emelésével felkészüljenek a 21. század kihívásaira.

Természetesen a föderatív Európa hívei kitörő örömmel nyugtázták a szuperállam megalapításának szándékát, mintegy előképként nyugtázták ennek az együttműködési szerződésnek az aláírását, amely megvetheti az új Európa alapjait.

Az ügyben megszólalt Cséfalvay Katalin is, a Most‑Híd geopolitikai üdvöskéje, aki azonnal üdvözölte az aacheni szerződés aláírását, és pozitív jelként értékeli, amely elvezethet az EU‑n belüli együttműködéshez, ami szerinte egyértelműen Szlovákia érdeke. Cséfalvay szerint a német–francia együttműködés megmutatja nekünk, miképp kellene kinéznie Európának, hogy ne a nacionalizmus, a kultúrharc és a választóvonalak határozzák meg az emberek közötti kapcsolatot.

A példa gyönyörű, csak, mint az állatorvosi ló, sok minden bemutatására alkalmas. Elsőként mindenképpen azt említeném, hogy úgy tűnik, a „demokratúra” győzelmét „a populisták felett” igencsak a fű alatt készítették elő. A hírek alapján biztosan nem előzte meg társadalmi vita, és gyanítható, hogy a parlamenteket is kihagyták annak előkészítéséből. Talán nem is csoda, hogy az aláíráskor komoly ellenkezésekről lehetett hallani. De persze felül kell emelkedni ilyen‑olyan demokratikus színjátékon, hiszen úgyis a „nép” javát akarják.

A szerződés politikai, társadalmi vetületén kívül az egész kérdéskör ellentmondásba keveredik több közgazdasági kutatás megállapításaival is. Ezek közül elég azokat számba venni, amelyeket még az EU alapító atyái dolgoztattak ki, akik arra voltak kíváncsiak, melyek egy föderáció különböző stádiumainak az előfeltételei.

Idézzünk Lóránt Károly cikkéből, amely a Magyar Hírlapban jelent meg:

„A hetvenes években három jelentés készült, a Werner (1970), a Marjolin (1975) és a MacDougall (1977), amelyek az „egyre szorosabb unió” gazdasági és társadalmi feltételeit határozták meg, mégpedig valóságos föderációk (mint például az Amerikai Egyesült Államok vagy a Német Szövetségi Köztársaság) és egységes államok (Franciaország, Olaszország) gyakorlati tapasztalatai alapján. E tanulmányok gazdasági következtetése az volt, hogy az integráció előre haladásával egyre több erőforrást kell összpontosítani azért, hogy az elmaradottabb vidékeket felzárkóztassák, és hogy a szegényebb társadalmi rétegeket támogassák.

Ennek mértékét a megvalósult föderációk gyakorlata alapján úgy becsülték, hogy

az integráció kezdeti szintjén a GDP 2,0‑2,5 százalékát, a monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5‑10 százalékát, a teljes integrációnál pedig 20‑25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció stabil és működőképes legyen.

Társadalmi feltételekkel főleg a Marjolin‑jelentés foglalkozott, amely az integráció feltételei között elsőként emelte ki, hogy a társadalom nagy részének az kell legyen az érzése, hogy az unióhoz és nem egy konkrét nemzetállamhoz tartozik.”

Jelenleg az országok a GDP‑jük 1%‑át fizetik be a közösbe, amelyből azt a kohéziót kellene finanszírozni, amelynek segítségével a szegény régiók elkezdhetnék a felzárkózást. A GDP egy százalékát, miközben az államok többségében megvalósult a monetáris unió. Mivel az euró bevezetésével az EU nem központosította a GDP 7,5‑10 százalékát, ez arról árulkodik, hogy az unión belül nincs meg az a szolidaritás, amelyre egy föderáció megvalósításához szükség lenne.

Ez a tény érzékletesen fedi fel az okokat, hogy miért alakult ki az egy‑két‑három sebességes Európa, miért szakadnak le a mediterráneum népei, köztük Franciaország, miért húz el Németország, Ausztria és a skandináv országok. S talán ez is okozója a Brexitbe torkolló brit kilátástalanságnak.

Miért kell 7,5‑10%‑ot költeni a lemaradt régiók felzárkóztatására? Azért, mert az euró bevezetésével kivették az államok kezéből azt az eszközt, amivel az alacsonyabb teljesítmények miatt a saját valutájuk leértékelésével meg tudnának felelni a világpiaci kihívásoknak, és versenyben tudnák tartani az országukat. Jelenleg egyetlen eszköz maradt számukra, a versenyképesség megőrzésére. Egyszerűen fogalmazva: a fizetések, nyugdíjak csökkentése. Ehhez azonban kevés állam mer hozzányúlni, inkább kölcsönt vesz fel gazdagéktól, és beindulhat a pénzszivattyú a mag felé.

Ordító regionális különbségek

A francia–német szerződés ennek tükrében nagyon sok kérdőjelet vet fel. Egyrészt Németország sem homogén, mivel a harminc éve lezajlott újraegyesítés után sem sikerült felzárkóztatni a keletnémet régiókat. Most pedig összeállnak azokkal a franciákkal, akik az elmúlt években lemaradtak a németektől, és akik maguk is jelentős regionális egyenlőtlenséggel bírnak. De a munkapiac szabályozásában is akkora különbségek vannak, amelyek leküzdése teljesíthetetlennek tűnik. Nem tudom elképzelni, hogy a meglehetősen szigorú német munkapiaci szabályzókat rá lehetne kényszeríteni a közmondásosan rebellis francia munkásra. És ez mindössze két aspektus, ami szétfeszítheti a nagy titokban eltervezett szuper együttműködést.

Persze van megoldás. Van az a pénz, amivel ez a szuperállam működhetne. Csak az a kérdés, hogy ki fogja fizetni? A Köztes‑Európa országai egyelőre könnyen teszik bele GDP‑jük egy százalékát az EU költségvetésébe, annak tudatában, hogy annak alapjaiból 3‑4‑szer annyit kapnak vissza, ám egy holland már nehezményezi ezt a hozzájárulást, miközben nagyokat szakít az egységes piac áldásaiból. Szépen hangzik a francia–német szuperállam, csak kíváncsian várjuk, ki és mennyi pénzt lesz hajlandó belepumpálni, hogy az egész működjön.

Mielőtt azt mondanánk, hogy ez már európai kérdés, kiábrándítom önöket. Nem az. Amit nagyban tapasztalunk, ugyanaz van kicsiben. Nem véletlen, hogy nem tudjuk megszüntetni a regio­nális egyenlőtlenségeket Szlovákiában sem, ha a felzárkóztatás érdekében csupán autósztrádákat építünk (igaz, ez még nem jelenti azt, hogy át is adunk).

Sőt! Sajnos egyre inkább látszik, hogy nemcsak azok a régiók szakadnak le Pozsonytól, ahova nem vezetnek autópályák, de bizony sem Nagyszombat megye, sem Zsolna megye nem képes követni a főváros fejődését.

Az a legszomorúbb, hogy az említett tanulmányok idestova 40‑50 éve ismertek, és úgy tűnik, a modelljeikkel valós folyamatokat tudtak megfogalmazni. Az uralkodó eszmerendszerben kommunikáló elit azonban nem hajlandó ezeknek az igazságát elfogadni.

Természetesen egyszerűbb azt hangoztatni, hogy az uniós polgárok nem eléggé érzik úgy, hogy ők elsősorban az unióhoz tartoznak. Egyszerűbb számukra az ellenvetések hangoztatóit populistának, Európa‑ellenesnek címkézni, mint valóban elgondolkodni, hogy ezek az érvek és ezek alkalmazása csökkenthetné a regionális egyenlőtlenségeket, és esetleg új energiákat adhatna Európa további fejlődéséhez.

A jelenlegi PC‑szöveg az emberek elégedetlenségére adott válaszul előszeretettel használja a relatív depriváció (viszonylagos leszakadás) jelzőt, mondván, soha nem éltek ilyen jól az emberek. Az ember elégedettségének érzése azonban viszonylagos. Ilyen alapon akár a kommunista bárók felkiáltását is elfogadhatjuk: Emberek, nem a zsemle kicsi, a pofátok nagy! Ez azonban csak tovább mélyíti a hatalmi elitek és a polgárok közti szakadékot. A plebsz az Európai Unió további szorosabb integrációjában is a hatalmi elit játszóterének, gazdagodási lehetőségének kiterjesztését látja, és egyre kevésbé számít a demokrácia látszatának fenntartása.

A populizmusnak éppen itt van létjogosultsága, hiszen sokkal inkább európai, mert sokkal inkább figyelembe veszi az egyensúlytalanság tompítását és a közjó kiterjesztését. Talán áldozni kellene erre a gazdagabb államok büdzséjéből. Akkor talán egyszerűbben elérnénk a Marjolin‑jelentésnek a föderáció kialakításához szükséges előfeltételét, tudniillik, hogy az unió lakosságának többsége elsősorban az unióhoz tartozónak érezze magát, ne pedig a nemzetállaméhoz.

Jelenleg tehát egy európai föderációnak sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételei nem adottak. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi centralizációs elképzelésekkel szemben más megoldást kell keresni, mert a föderalizmus erőltetése semmi máshoz nem vezet, csak a pénzügyi elit diktatúrájához. Sokan úgy gondolhatják, hogy ezzel a kettős szövetséggel egy mini Európai Unió jön létre, tovább szűkítve a mag‑Európát.           

Az írás megjelent a Magyar7 2019/5. számában.