Szüleink nyelvét gyerekeink hangján őrizzük
Fáradtan támasztom a tanterem falát, vagy talán a hűs fal segít tartani a vállaimon egyenes arányosságban eloszló terheket. Körülöttem gyerekzsivaj, kamasz lányok kedvesen csacsognak az egyik sarokban, míg a mélyülő hangú fiatalemberek kissé komolyabban váltják meg a világot az osztály egy másik szegletében, itt-ott öblösen felnevetnek, játékosan oldalba bökdösik egymást.
Várnak. Rám. Arra, milyen ukáz hangzik el a számból, aminek hatására majd zsizsegve feltápászkodnak és „jelenetbe állnak”. A téli szünet óta iskolai műsort próbálunk március 15-re. A tanároknak, az elhivatottaknak, akik csináltak már ilyet - sőt minden áldott évben művelik a nemes feladatot, önmagukat megrágván, kiköpvén és megújulván – nem kell bemutatni a helyzet tragikomikumát.
Tudják, hogy egy közel hatvan perces műsorban szív, lélek, áldozat, rekedtre magyarázott és helyenként szétüvöltött hangszálak és legkevesebb tíz idegrendszernyi türelem benne van, amely a műsor adrenalin-szintet magasba lendítő óráihoz közeledvén egyre gyakrabban elfogy, elpattan és elvérzik a harc mezején.
Diákjaink buzgó áldozathozatali kedve is egyre inkább lohad március 15-höz vészesen közeledve, hiszen hónapok óta tartjuk őket ugrásra kész állapotban, és eddigre már kilőttük szinte az összes patront. Voltunk már történészek, irodalmárok, jó diplomaták, pszichológusok, koreográfusok, zenészek, fuvarosok, varrónők, menedzserek, rendezők, producerek és vadakat terelő juhászok, átrendeztük már az iskolát néhányszor, felforgattunk minden padlást a kellékekért és beköltöztünk a kultúrházba.
Fáradtan nézünk össze kolléganőmmel és ellököm magam a támaszt nyújtó faltól, hogy felmerülő kérdéseket vitassunk meg. Közben a gyerekek örömzenélésbe fognak, előkerül a gitár, és pár vájtfülű pengetés után egyre több kis, magyar, selymes hang kezd dúdolni egy fülbemászó slágert, helyenként átüt egy-egy hamiskásabb szólam, de ez teszi egyedivé, igazán lüktetővé a helyzet spontaneitását.
És testvérnek hívják az embert, adjunk hálát az égnek.
Mert én megtanulom, megőrzöm, tanítom, továbbadom,
A szüleim nyelvét a gyerekeim hangján elkopni nem hagyom
– dúdolják a magyar gyerekek, egy a szlovák-magyar nyelvhatáron fekvő kis település magyar iskolájában a legnagyobb magyar évfordulóra készülődvén, parancsszó nélkül, zsigerekből.
Sokukra csak ráragadt a dallam, elsőre nem is fogták fel az örökség zene üzenetét. Akarva, akaratlanul is hálát és valami megmagyarázhatatlan büszkeséget érzek, megköszönöm szüleiknek amiért magyar iskolába íratták őket.
Titkon egy hang azt súgja mélyen, ez a törékeny, lepkeszárnyon pillenő csoda sosem jött volna létre, ha nem anyanyelvű oktatást kapnak, ha nem szüleik, őseik nyelvén szólnának hozzájuk minden nap, erősítve bennük a hagyományok és az évezredes történelem gyökereit. Joguk és okuk van az emlékezésre, felelősséggel tartoznak múltjuknak, és érdemesek életre, jövőre.
Március 15. épp ezt tanítja nekik, miközben a színpadon saját forradalmukat vívják, észrevétlenül mászik fülükbe és bőrük alá a magyar történelem. Kósza gondolatként fordul meg a fejemben, ha szlovák iskolások lennének, most nem készülhetnének az ünnepre, nem szólalna meg a furulya, nem árasztana vizet a tavaszi szél, nem találnák meg nyelvünk legendáját, nem feszülne egyenesen a magyar golgota, és ami a legfontosabb nem maradna meg nekik a végtelennek tűnő próbákkal töltött percek, órák, napok közös emléke, szegényebbek maradnának egy lehetőséggel, egy közösségépítő játékkal, ami még évtizedek múltán is vissza-visszatér majd az emlékezés foszlányai között.
– énekelnek tovább.
Kolléganőmmel kissé párás tekintettel, minden titkok tudójaként nézünk össze, és hang nélkül is tudjuk, ezt a dalt nem lehet kihagyni a programtervezetből, színpadra kell vinni, hogy a szülők nyelvén, a gyerekek hangján tudassuk az édesanyákkal és édesapákkal, jó döntést hoztak.
