Szerencsejáték, az élet megrontója

Reklámokban mosolygó arcok, milliomosokat ígérő szlogenek, „csak egy kis szórakozás”, miközben a valóságban ez az iparág családokat rombol szét, életeket tesz tönkre. A szerencsejáték nem ártatlan hóbort, hanem függőség, és mint minden függőség, nemcsak az egyént, hanem annak környezetét is tönkreteszi. 

A szerencsejáték addiktív ereje nemcsak az egyént érinti, hanem hullámként terjed tovább a családba. A bizalom eltűnik, a szeretet helyét gyanakvás veszi át, az otthon pedig csatatérré válik, ahol az egyik fél mindig védekezik, a másik pedig mindig magyarázkodik, így bomlasztó hatással van a családra. 

És miközben ezek az emberek csendben széthullanak, az állam még asszisztál is ehhez. Sőt, sokszor maga is haszonélvező. A lottó, a sorsjegy, a totó mind „legális szerencsejáték”, és minden egyes eladott szelvény után befolyik az adó. De vajon mi az ára ennek a bevételnek? Mennyi gyerek nő fel úgy, hogy apja vagy anyja inkább a gép előtt ül, mint hogy velük játsszon? Mennyi párkapcsolat, házasság és család omlik össze amiatt, hogy valaki „még egy utolsó esélyt” lát abban a következő pörgetésben?

Nem lehet tovább abban a kényelmes hazugságban élni, hogy ez csak „egyéni felelősség” kérdése. Persze, mindenkinek saját döntése, hogy játszik-e vagy sem, de a rendszer, amely a függőségre épít, nem hagy valódi választási lehetőséget.

Manapság az online kaszinók éjjel-nappal elérhetők, a sportfogadás hirdetései ellepik a közösségi médiát, és a fiatalokat már tinédzserkorban rászoktatják a „kis tétű” játékokra. Ezt nem mondanám szabadságnak, sokkal inkább csapdának.

A megoldás pedig nem abban rejlik, hogy néhány figyelmeztető szöveget kirakunk a képernyőre, hogy „játsszon felelősséggel”. Ez éppolyan cinikus, mintha egy alkoholreklám alján apró betűkkel szerepelne: „Ne igyál túl sokat”, vagy a cigarettadoboz alján szereplő: „A dohányzás károsítja az egészséget” felirat. Sokkal keményebb szabályozásra van szükség. Korlátozni kellene a szerencsejáték-reklámokat, különösen az online térben. A függőséget kezelő intézmények támogatását meg kellene sokszorozni. És ami talán a legfontosabb, társadalmi szinten újra kell tanulni beszélni erről a problémáról. Mert a legtöbb család, ahol szerencsejáték-függő él, hallgat. Szégyellik, titkolják, remélik, hogy majd „megjavul”. De a függőség nem múlik el magától.

Amikor nem hagyjuk, hogy az állam a bevétel reményében álszent módon „felelősségteljes játéknak” nevezze azt, ami valójában pusztító szenvedély. A szerencsejáték nem játék, hanem lassú önmegsemmisítés, és minden egyes eljátszott euró mögött ott van egy család, amely darabjaira hullik.

Ha valóban törődünk egymással, ha valóban hiszünk abban, hogy a család a társadalom alapja, akkor ideje nemcsak beszélni, hanem cselekedni. Mert minden nap, amikor nem tesszük, valahol egy újabb gyerek hallja meg a szülője dühös kiabálását, egy újabb házasság megy tönkre, egy újabb élet kerül padlóra, és mindez egy olyan „játéknak” köszönhető, amit soha nem lett volna szabad komolyan venni.