Szerelem és józan ész
Mi tagadás, e két fogalom első hallásra egyáltalán nem passzol össze. Aki szerelmes, annak elmegy az esze, elveszti éleslátását. Legalábbis egy időre. Rózsaszín szemüvegen keresztül látja a nagy Őt. Az idő azonban ilyenkor is bölcsességet hoz, mert alig pár nap, hét vagy hónap után már azt is észrevesszük a másikon, ami egyáltalán nem szimpatikus. Eljön a józan ész ideje.
Valaha a házasságok legtöbbször nem szerelemből, hanem politikai vagy éppen gazdasági érdekből köttettek. Pénz a pénzzel, föld a földdel… Még ma is vannak olyan országok, ahol két fiatalt úgy adnak össze, hogy előtte nem is találkoztak, a szülők vagy a rokonság választ párt a fiataloknak. Ezen mi, civilizált európaiak megbotránkozunk. Nem értjük, hogy lehet, hogy nem a szív szava vagy az a bizonyos kémia dönti el a dolgot két ember között. Meglepő módon mégis ezek a „szerzett” házasságok tartósnak bizonyulnak…
Senki nem vitatja, aki már volt szerelmes – és ilyenek vagyunk nagy többségben –, hogy a világ legszebb érzése, maga a mámor, amikor teljesen odavagyunk a másikért.
Se éjjelünk, se nappalunk, egész nap rá gondolunk, és mindennél jobban várjuk a vele való találkozást. Szebbet, jobbat, tökéletesebbet el sem tudunk képzelni, mint amilyen ő. De gondoljunk csak bele, ha ez a hevület túl sokáig tartana, abba belepusztulnánk. Ennyire felfokozott érzelmi állapotban nem bírnánk soká.
Nem is bírjuk, hiszen tudományosan bizonyított tény, hogy a szerelem legkésőbb másfél-két év múlva lecseng. Bizony, a szerelemnek múlnia kell…
Jobban mondva átalakulnia szeretetté, egymás kölcsönös tiszteletévé. A nagy láng parázzsá szelídül, már nem vágyakozunk reggeltől estig a másik után, kíváncsiak vagyunk arra is, hogy az a másik miként áll helyt a szürke hétköznapokon. Hirtelen fontos lesz, hogy becsületes, megbízható ember-e, van-e valamilyen értékrendje, és az összeegyeztethető-e a miénkkel. Vannak-e, lesznek-e közös céljaink? Egy úton akarunk-e menni tovább, vagy sem?
Érzelem és értelem, nagyjából fele-fele arányban. Ez az a jó mix, ami garantálhat egy tartós kapcsolatot, egy boldog házasságot.
Ez utóbbiról sokan azt tartják, roskatag, divatjamúlt, ósdi tákolmány. Nem kell ahhoz papír, hogy két ember boldog legyen! Miközben nem csak a papírról, hanem egy szövetségről szól a dolog. Egy férfi és egy nő arra köt szövetséget, hogy bármi jön is, ők ketten együtt végigcsinálják, ami még hátra van az életükből.
Kétség nem férhet hozzá, hogy ez óriási vállalás. Nem is sikerül mindenkinek.
A házasságoknak már több mint a fele végződik válással, a legtöbb már az első hat-hét évben. Mert jönnek az akadályok, a megmérettetések, és mi azokat nem bírjuk megugrani. A baba érkezése, bármilyen furcsa is, néha egy-egy házasság végét jelenti. Mert el kell tudni viselni férfinek és nőnek egyaránt, hogy most egy időre nemcsak egymásnak és egymásért lesznek, hanem van valaki, egy parányi, magatehetetlen lény, akire igencsak rá kell fókuszálni. Főleg az anyának, akitől az apróság élete – szó szerint – függ.
Ezt egy olyan férfi, aki addig a nő világának középpontjában volt, akit egész nap babusgattak, csak nehezen bírja elviselni.
Akit, amikor fáradtan hazamegy a munkából, meleg vacsora és csinos feleség helyett, lehet, hogy egy gőgicsélő kisbaba és karikásszemű, hálóingben flangáló feleség vár. Aki nyomokban sem emlékeztet az egykori bomba nőre. A férfi ilyenkor két dolgot szokott tenni. Vagy veszi a kalapját és megy, vagy megpróbál felelősségteljes apaként viselkedni, segít, ahol tud, mert reméli, ily módon előbb vagy utóbb ismét felragyoghat az ő csillaga is.
A másik sokkal nehezebb, de boldogítóbb vállalás. Hisz előbb-utóbb elmúlnak a nehéz napok, újra jut idejük egymásra és gyönyörködhetnek cseperedő gyermekükben. S talán kedvet kapnak arra is, hogy tovább gyarapítsák a családot. Az életben ezen kívül is számos olyan helyzet adódik, amikor nagyon egyfele kell húzni azt a bizonyos szekeret és jól kell dönteni, különben végleg elromolhatnak a dolgok.
Kritikus helyzet egy házaspár életében az is, amikor a gyermekek kirepülnek a családi fészekből, és hirtelen ottmaradnak megint egymásnak.
Csak már éppen nem huszonévesek. Már olvasni tudnak egymás gondolataiban. Mit kezdjenek az életükkel? Milyen értelmet adjanak neki?
Kitartani egy házasságban régen azért is volt könnyebb, mert az emberek sokkal rövidebb ideig éltek, mint most,
nem is beszélve a háborúkról és betegségekről, amelyek idő előtt véget vetettek sok házasságnak. Ma, ebben az önző világban, amikor mindenki ki akar teljesedni, meg akarja valósítani önmagát, miközben rohan, sokkal nehezebb. De nem lehetetlen. Ott kezdődik, hogy nem félünk az elköteleződéstől és futókapcsolatok, együttélések helyett házasságot kötünk. Persze csakis akkor, ha úgy érezzük, azt a másikat nekünk teremtette az Isten. Olyan valaki, aki azt adja nekünk, amire vágyunk, s ketten elég erősek vagyunk ahhoz, hogy együtt teremtsünk.
Családot, értéket, jövőt. Mert mindig is ez volt a házasság küldetése.
