2018. augusztus 20., 15:11

Szent István öröksége

Augusztus 20-a, a magyar államiság ünnepe szorosan összefonódott Szent István királyunkkal, azzal az örökséggel, amit az államalapító Árpád-házi uralkodó kortársaira és az utókorra hagyott. A keresztségben az István nevet elnyerő Vajk Magyarországot a keresztény Európához, történelmi léptékben a nyugati civilizációhoz kötötte. A nem kevés eufemizmussal kalandozásoknak nevezett rabló hadjáratok kifulladása után a magyarság azzal a kihívással találta szembe magát, miképpen tudja megőrizni nemzeti létét, függetlenségét.

Szent István
Fotó: Facebook

Géza és fia István a korszak két nagyhatalma, a Német-római Birodalom és Bizánc közötti ütközőponton fekvő Kárpát-medencében sikeres reálpolitikusnak bizonyult. Az István által hozott történelmi döntés, Bizánccal szemben Rómát, Kelet helyett a Nyugatot választotta, amellett, hogy kijelölte Magyarország helyét a következő századokban, nem kevés áldozatot követelt. Az új hit és a keresztény értékek átvétele együtt járt a pogánynak mondott ősi szokások elvetésével, üldözésével.

Szent István öröksége tűzben és vérben fogant, máig ható nyomokat hagyva az olykor keletre kacsingató magyar néplélekben.

A mélypontok és emelkedők között bukdácsoló magyar história kitermelte azokat a mítoszokat, amelyek változó intenzitással, de korról korra torzították nemzedékek történelemszemléletét.

Az egyik ilyen erős gyökerekből táplálkozó mítosz szerint Magyarországot, valahányszor történelmi sorsfordulóhoz ért, cserbenhagyta a Nyugat, s önerejéből volt kénytelen szembeszállni az ország függetlenségét fenyegető keleti hatalmakkal. Más nemzetek történelméből is ismerünk mítoszokat. Éppen az velük a baj, hogy részigazságokat ragadnak ki, telítenek érzelmekkel, s fojtják el a tárgyilagosságot, amely a tisztánlátáshoz szükséges. A magyar politikai osztály számos tévedését, olykor sorsdöntő hibáját fedi el a nemzeti mitológia. Amennyiben a nemzet emlékezetében Magyarország a Nyugat védbástyája, már mindegy is, milyen okok vezettek Mohácshoz, a középkori magyar állam bukásához.

Szent István örökségével változó tehetséggel és fogyó szerencsével sáfárkodott az utókor. Még Mohács után is voltak Istvánhoz mérhető reálpolitikusaink. Elég, ha Bethlen Gáborra gondolunk, aki „két pogány közt, rész-hazában” is képesnek bizonyult a nemzeti függetlenség reményét és kereteit fenntartani.

Szent István öröksége akkor látszott igazán veszélyben, amikor a nemzet szabadságeszménye a történelem léptékét tekintve hosszú pillanatokra szembe került a Nyugathoz való kötődéssel, az európaisággal.

A kurucos dac, amely lelkünk mélyén, ha magyarok vagyunk, tagadhatatlanul ott lakozik, nem Dévényre néz, hanem megáll Vereckénél.

Az államalapító királyunk örökségét magáénak valló polgári Magyarország, a reformkor és a kiegyezés korának nagy álma, a huszadik század viharai miatt csak évszázados késéssel válhat valósággá. Szent István öröksége ugyanakkor máig ható pozitív példa, a magyar nemzet a második évezred elején képes volt beilleszkedni a kor Európájába. A harmadik évezred elején, egy nem kevésbé hányatott korszakban, a nemzet hasonló kihívással szembesül.

Ahogy a középkor századaiban is változtak a politikai keretek, de az Európát összekötő kereszténység mindvégig hivatkozási pont maradt, úgy napjainkban sem az Európai Unió fennálló intézményrendszere fejezi ki legpontosabban a kontinens közös értékeit, az európaiságot. Európa évszázadok óta a nyelvi gazdagságával, kulturális sokszínűségével ragadható meg leginkább. Államalapító királyunk egy soknyelvű országot illesztett be a korabeli Európába. Amikor a Kárpát-medence és Európa jövőjéről gondolkodunk, még ezer év múltán is hivatkozási alap lehet Szent István királyunk öröksége.

Megosztás
Címkék