Szemétdombjaink

„Az emberiség válaszút előtt áll. Az egyik ösvény a kétségbeeséshez és a végső reménytelenséghez vezet. A másik a teljes pusztuláshoz. Imádkozzunk, hogy bölcsen a helyes utat válasszuk.“

Woody Allen

Amolyan morustamásosan reménykedem, hogy megjelenik valaki, mondjuk az, akinek ez is lenne többek közt a feladata, és azt mondja neki: Kedves uram! Nem emlékszem, hogy engedélyeztük volna a házalást falunkban, egyébként meg kérem, míg a rendőr megérkezik, készítse elő az engedélyét a veszélyes hulladékok felvásárlására.

Azután leszállok az Utópiába tartó vonatról, visszapottyanok a való világba és sorra veszem,  hogy ezzel a kis nótázással mi  a bajom.                                                                                                                 

1. Szombat reggel az ember szeretne nyugodtan kávézgatni  és nem a recsegő "..isten bizony van engedíjjem mindre - nem én ígetem a kábelt " keresztnevű úriembert akarja hallgatni.                          

2. A csapból is a környezetszennyezés, környezetbarát, eko, szelektív, enviroprojekt menedzser, bio, fenntartható fejlődés és néhanapján a jó arzénos víz csöpög. Mindenki azzal dicsekszik, hogy mekkora nagy ász. Olyan zöld, hogy akkorát még nem is láttál. Kapaszkodj meg!

Valaki azt mondta a múltkor a bizonyítványát magyarázva, mikor a terítékre került az egyik merénylete a természet ellen, hogy ő is környezetvédő, hisz a kertkapu is fából van nála.

Na itt érzem a felvilágosítás vagy a inkább a megvilágosodás hiányát. Rögtön kivillant a képzeletbeli képernyőmön Máté evangéliumából egy részlet.   

Sajnos nem jön senki, aki megakadályozza, hogy feleslegesen pöfögtesse órákon át a falu utcáin a rákkeltő diesel autóját. Szállópor, PM10, leukémia, asztma, allergia, beteg a szomszédom - kit érdekel? Nem hallatszik be az udvarokra, mert berreg a quad, üvölt a dankórádió és nyerít a fűrész.  

3. Az utolsó arculcsapás pedig az, hogy miután kipiszkálta, leégette belőle azt, amit elad, az átvett hűtőt kibelezve, az akkumulátort meg a többit megtaláljuk az út mellett, az erdőben, a mezei utakon kidobva, mikor a természet lágy ölére vágyunk.. Nesze neked Kukkónia.

Na, ez a nap már jól indult.

Biciklivel indulok a dolgomra. Az üzlet előtt pöfög az autó, benne nem ül senki. A tulaj kényelmesen vásárol cigit, energiaitalt, csupa fontos dolgot az üzletben. Jár a motor, miért is? Szerintem azért, mert többet tervezett elkölteni, de nem bírt annyit  meginni vagy elszívni. Maradt még egy kis zseton.

Repülőnek nézi az autót, kerozinnak a benzint. Levegőnek bennünket lakókat.

Elégeti. Nem a zárt ajtónál garázsban otthon, mert ott senki nem látja, hogy neki a pénz nem akadály. Hiányzott a suliból mikor ezt tanulták, a Mónika-showban meg nem boncolgatták a témát. 

A büszke pilóta a kérdésre, hogy minek járatja a motort, kérdéssel felel: Közöd? Tényleg, közöm? Csak annyi, hogy egy csónakban evezünk. Vajon ő ezt tudja?                                     

A tortúra folytatódik.  A tévesen gyűjtőszigetnek nevezett szemétdombon  megvizsgálom, hogy miként is értelmezik az  európai polgárok /mert azok lennénk/ a szelektív gyűjtés  fogalmát.  A kiindulási pont már undorító, de sokan mondják minden csak viszonyítás kérdése. Igazat szólnak, mert a nap végén visszasírom a délelőtti állapotot.

Megjelenik egy középkorú házaspár kocsival, majd mint koszorúzók az október hatodikai megemlékezésen főhajtással leteszik, amit hoztak. Csörömpöl a fölöslegessé vált üveg egy öreg reklámszatyorban, a kuka mellett a földön landol egy tömött, szakadt sporttáska tele kacattal.   

Teszek, veszek. Mire visszajövök már éber segítőim szólnak, hogy lekéstem a soron lévő műsorszámot. Járt itt gyalog egy néni és mint egy kis ridikült, hozott egy veszélyes hulladékos dobozt, amit elegánsan elhelyezett az előző polgártársai művészeti alkotásai mellé, majd mint aki jól végezte dolgát, eltipegett. Ebédelni megyek.     

A látvány, ami a visszatéréskor fogad sokkoló. Támadott a Mars? Á dehogy, csak valaki teljesen átrendezte a terepet. Az utazótáska tartalmát szétszórta a földön. Előkerültek az eddig féltve őrzött és még névvel is ellátott műanyag csomagolású füzetek. Valaki közben hozott borosüvegeket szép, eredeti csomagolású papírdobozban, meg anélkül. Nagy buli volt, ezért nem is veszi észre, hogy üveggyűjtő konténer nincs is. Valamilyen jótét lélek kiszórt egy rakás öreg, rücskös használhatatlan edényt és nem definiálható szemetet. Nesze neked zöld sziget.

Az mind nem elég. Megáll egy cseh rendszámú autó. Kikászálódik belőle a szépkorú tulaj és már csörög is a boros üvegjeivel befele. Elszakadt a cérnám. Odamegyek, mondom neki: nem látja, hogy üveget ide nem lehet tenni? Nem tudja az illemet, miszerint kérdésre kérdéssel nem válaszolunk. A reakciója mellbe vág. Mérgesen azt kérdezi: Hát akkor hova tegyem? Tiszteletben tartom a korát és nem mondom ki az első gondolatomat. Javaslom neki, hogy oda vigye vissza ahol vásárolta. Ő kevesebb tiszteletet mutat, nem zavartatja magát. Kiszórja a szemetét, majd köszönés nélkül, halálra sértve becsapja az ajtót és a szépkorú párjával az anyósülésen, morogva távozik .

Majd megérkezik az egyetlen reménysugár egy szemüveges úriember képében és illedelmesen belerakja a hozott papírt a helyére. Körülnéz, majd elkeseredettem csóválja a fejét és azt mondja, amit és is gondolok: szégyen.

Einstein  mondata jár a fejemben: a világot nem a gonosz fogja elpusztítani, hanem azok, akik végignézik a gonoszságokat, és nem csinálnak semmit.