Szegény dezertőrök, gazdag katonaszökevények
Aligha akad magyar család a Kárpát-medencében, amely ne ismerte volna azt a szorongást, amikor megállt a postás a kapuban. Hozta az értesítést, hogy a férj, az apa hősi halált halt a keleti, a nyugati, vagy a déli fronton. A múlt században kétszer. Voltak még más papírosok is, amelyektől összeszorult a magyarok gyomra (deportálás, kitelepítés, vagyonelkobzás stb.), ám a SAS-os behívó és a halotti értesítés mellett mind eltörpült. Aztán volt a papíros nélküli „begyűjtés”, a málenkij robot nevű kiránduláshoz például nem járt bumáska.
L. Simon László a minap nem akart népszerű lenni. A Hír TV Vezércikk című műsorában előrebocsátotta, nem lesz mindenkinek szimpatikus, amit mond, de a hazáját védeni hivatott, Ukrajnából elszökött hadköteles férfiak azért csak cserben hagyják a szülőföldjüket, s nem biztos, hogy elítélendő a kiadatásuk. Nem betűhíven idézem a főigazgató szavait, amelyek mindenesetre elgondolkodtatóak.
Felvetődik a kérdés: ki számít dezertőrnek? Aki eleve megtagadja a frontra, a biztos halálba hurcolást, vagy aki már a tűzvonalból szökik meg?
Dezertőrnek számít-e az a néhány katona, akiket például az egyház juttatott ki Magyarországra, mint történt nemrég, akiket Magyarország nem ad ki Ukrajnának. Ebből kisebb diplomáciai vihar kerekedett. De hasonlóan járnak el az osztrákok is, akik szintén nem tesznek eleget az ukrán követelésnek. A lengyelek ugyanakkor bejelentették (s talán valóra is váltották), hogy ők bizony kiadják Ukrajnának a területükre távozott hadköteles férfiakat.
Amikor ezek a viták folytak, az ukrán hadvezetés már a nőket is kezdte „állományba venni”, ami arról árulkodott, hogy hiába a nyugati csúcstechnika a háborúban, ha, profánul szólva, elfogy az emberanyag.
Azok a közösségi médiában köröző videók pedig minden jóérzésű embert felháborítottak, amelyeken mentálisan sérült vagy leszázalékolt férfit akartak elvinni a frontra. Ugyanakkor, akiknek ebben a korrupciót nem ismerő, a demokrácia mintapéldájának tartott országban (legalábbis Brüsszel szerint) volt elég pénzük, hogy lefizessék a toborzókat, vígan élik a világukat külföldön. Más ukrán fiatalok eközben „buliznak”, amiről szintén lehetett látni néhány videót a közösségi médiában. Hogy is van ez? Az egyiket az otthonából huzigálják elő, és viszik ágyútölteléknek, míg a másikra nem vonatkozik a hadkötelesség?
Valamikor régen a katonaszökevényeket, más néven dezertőröket hadbíróság elé állították, és egyszerűen lelőtték. Bizony, az első meg a második világháborúban akár a háromgyermekes apák is megkapták a behívót, és nem volt apelláta. Legjobb esetben nyáron engedték haza néhány napra aratni (mert a hátországot is etetni kellett), de utána mehettek vissza a golyózáporba. A legtöbben ilyenkor szöktek meg, sokan azonban még a visszavonuláskor – amikor már értelmetlen volt a harc – is a dezertőrök sorsára, a puskacső elé kerültek.
A vita a szlovákiai parlamenti választások finisében jutott eszembe ismét, amikor egy televíziós vitában egy kivétellel az összes pártelnök szinte kórusban nemmel felelt a célirányos kérdésre: Ukrajna mondjon-e le területekről a béke érdekében?
Valamennyien sűrűn bólogattak (nyilván a nemzetközi jog nevű elnyűtt kabát ráncai mögé bújva, amely napjainkban már ugyancsak bűzlik a naftalintól), hogy Ukrajnának nem szabad meghátrálnia! Magyarán: folytatódjék az öldöklés és az utcán összefogdosott civilek bezupálása és vágóhídra küldése árán is „ütni kell az agresszort”. Az utolsó szál ukránig?
És jutott eszembe az a tavalyi felmérés is, amely szerint ha Szlovákiát megtámadnák, a lakosságnak mindössze 13%-a lenne hajlandó harcolni a hazájáért, 48% itthon maradna, de nem óhajtana fegyvert fogni, míg 32% elmenekülne a háború elől. Az összlakosságra vonatkozó adatok mellett a hadra fogható férfiak korosztályánál (18–55 évesek) sem sokkal szívderítőbbek az arányok.
De mit tehet az a fiatal, aki bár szereti a hazáját, mivel nincs szemellenző a szemén, s látja a velejéig korrupt államvezetést, úgy dönt, „ezekért” nem áldozza fel az életét? Pláne idegen érdekekért.
Egyáltalán kik az ukrán dezertőrök? Azok az aranyifjak, akik Monacóban, a francia Riviérán múlatják az időt, vagy Pozsonyban, Budapesten, Berlinben száguldoznak luxusautóikon? Vagy netán az a tízmilliónyi ember, aki már a háború előtt elhagyta a szülőföldjét, mert úgy gondolta, abban az országban nem lehet élni?
A nemzetközi jog szerint egyetlen ország sem köteles kiadni a szökevényeket, aki menedéket kér, annak menedéket kell nyújtani. Ez természetesen nem tévesztendő össze a gazdasági migránsokkal, akik papírok nélkül, névtelenül, ki tudja, honnan érkeznek.
Ezek zömét bűnözők zúdítják Európára, egy jobb élet reményével csapva be őket. Igaz, ők is azt állítják, hogy a háború elől menekülnek, legalábbis Brüsszel ezt próbálja bemesélni az európai embereknek.
Ezek fényében kell megítélni, miért nem adja ki Magyarország és Ausztria azokat az ukránokat, akiket menekültként befogadott, és miért utasítja el néhány kelet-közép-európai ország a gazdasági migránsok áradatát, akik nem menekültek, ráadásul csak gazdag, jóléti nyugat-európai országokba hajlandók „menekülni” és meghúzni magukat.
