Százszor elmondott igazság
Lassan már az óvodások sem hiszik el, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, a gólya a kisbabát, s hogy a politikusok őszinte emberek. Olyanok, akiknek adni lehet a szavára, s akikre példaként lehet felnézni. S akik ki is mernek állni az igazságukért. Megszoktuk, hogy a politika a „kompromisszumok művészete”, a simulékony, kaméleontermészetű emberek homokozója.
Mert hogy viselkedik az igazi politikus? Ha például tűzoltóautót visz ajándékba Kaliňákkal, akkor az lebeg a szeme előtt, hogy a faluban nem fognak leégni a házak, s ha nyári zápor önti el a pincéket, ki lehet szivattyúzni a vizet. Véletlenül sem azért viszi a nínót a csallóközi népnek, mert már rég összekacsintott az ország szétrablóival.
A karrierdiplomata, mellesleg szlovák külügyminiszter, az ENSZ-ben nem azért olvassa fel savanyú arccal a migrációról szóló tervet, amely ellentétes országa és a V4-ek álláspontjával, mert utálja a hazáját, hanem mert jobban szereti a bevándorlókat és a saját zsebét. Ha egy végtelenségig leamortizálódott és hiteltelen, hazug politikus köztársasági elnök akar lenni, természetesen a nép érdekében teszi. Aki minden mocsokban nyakig megmártózott, és minden mérges gőzt beszívott, annak a tapasztalatára szükség van. Ezeken az apró vagy nagy gazemberségeken hajlamosak vagyunk átsiklani. Ha Jean-Claud Juncker a háta mögött akar megfúrni valakit, jót mulatunk az öreg szeszkazánon. Lassanként Angela Merkel szelfibotja lesz az európai politika iránytűje.
Ha azonban akad legény a gáton, mint például a magyar kormányfő, hajlamosak vagyunk kételkedni. Minek ez a nagy hevesség? Nem lehetne kicsit óvatosabban? Ha nap mint nap elmondja, hogy meg kell védeni az országot, akár a „barátaink” ellenében is, sokan a távkapcsolóért nyúlnak. Uncsi, az agyunkra megy. Pedig ha alaposabban belegondolunk, érthető, miért kell százszor, ezerszer elismételni az igazságot. Mert a sakálvokált ugyan nehéz túlharsogni, de azért nem kell együtt üvölteni velük. Fel kell venni a kesztyűt, és harcolni kell a hazugságözönnel, a szemforgatással és az árulással szemben.
Mert nem róla van szó, hanem azokról, akik bíznak benne, és a sorsukat bízták rá. Nem élhet vissza a bizalommal. Mondja rendületlenül, hogy megtörjön az átok, hogy rést üssön a hülyeség betonfalán. Hogy egyre többen felismerjék, hol lakik az igazság, és a sunnyogás, a megfelelési kényszer, a szemforgató sunyiság után talán zökken egyet a szélkakasok lelkiismerete, és talán elkezdenek gondolkodni. Még az is meglehet, hogy megszállja őket a szentlélek, és valamicske vér is lehúzódik a pucájukba.
Gyakran eszembe jut annak a székely kisgyereknek a története, akiről Csoóri Sándor írt a hetvenes években az Utazás félálomban című esszéjében. A kis lurkót azért pofozza a tanítója, mert nem akar románul megszólalni az iskolában. A gyerek összeszorítja a fogát, és továbbra is magyarul mondja. Juszt is, akkor is! Pedig a pofonok egy hatalmas felnőttől jönnek, és égetik a gyermeki arcot. Ám ez a pír nem a szégyené, hanem a dacé. A soha nem adom fel, az úgyis kibírom igazságáé. Ha sároznak és mocskolnak, akkor is mondom tovább.
Erre a székely kisgyerekre kéne felnéznünk, s persze az aradi tizenhármak példájára. Ha egy-két pofont sem bírunk elviselni, hogyan tudnánk a nemzetet megvédeni?
