Szavak, szavak, szavak…

Nagyböjt és húsvét után milyen gyorsan és könnyen illan el belőlünk az áhítat és a megbocsátás! A május eleji szél felhőket sodor a fejünk fölé, hullatja aranyos könnyeit az ég, sirat, sirat, sirat. Hány nap még pünkösdig? S eljön-e a Szentlélek, ad-e erőt, tisztánlátást és bátorságot?

Jó lenne hinni, hogy megtörténik a csoda. Bennünk, emberekben is. Lám, nagyhét elején Isten tűznyelvekkel nyitotta rá az eget a Miasszonyunk templomára, hadd lássuk meg végre, amit látnunk kellene folyton, ami örökké mutatja magát, mégsem akarjuk felismerni. A lángoló Notre-Dame mentésében a legemlékezetesebb a lassan gyarapodó hívőcsapat hangosodó éneke volt; többet ért minden megmenekített műkincsnél. A média, a hírközlő eszközök számára a legfontosabb az volt: a kincs, a földi vagyontárgyak sértetlenül átvészelik-e a tűzvészt, épségben kimenekíthetők-e? Ha igen, nincs nagy baj, újraépülhet, ami leégett, hiszen azonnal jelentkeztek tehetős adományozók. És földi gondok is: az elpusztult részeket kell-e helyreállítani, vagy a megmaradt régi romokhoz a korszerűségnek kell társulnia, hogy nyoma maradjon az értékmentő jelenkor nagyszerűségének?

Ki érti a jeleket? Ellát még Európa az égig? Nehéz a válasz. Tele vagyunk csodatévő zarándokhelyekkel, zarándokturisták milliói járják az akkurátusan kijelölt „vallási” turistautakat, lelki élményre kiéhezve, blogok, vlogok tömkelege kering a világhálón, naplókönyvek, regényes vallomások születnek a zarándoklás, az elmélyült csend megtisztító, megvilágosító hatásáról. A maga szemében hirtelen nagyszerűvé lényegülő egyénről. Ezt az érzést mindenkinek át kellene élni, hirdetik.

Kevés szó esik bennük a hitről. Szent Ágoston vallomásaihoz egyik sem fogható, pedig a zarándoklat lényege nem a kirándulás, a bámészkodás lenne, hanem a rátalálás Istenre. Egy kiadós, mélyről jövő sírás egy üres templom csendjében, amikor a gótika ereje kényszeríti a lelket, hogy emelkedjen a csillagok mögé, s alázatosan süllyedjen az alagsorban megbúvó kriptaszint alá. Az örökkévalóság és a múlandó egyidejű jelenében.

Mi meg csak bámészkodunk és fényképezünk. A látszatot fényezzük. Európa meg kínlódik, vergődik, s bár a Notre-Dame égő tornya tekintetét felfelé kényszerítette, ma sem lát tovább az orránál. Kereszténysége elfelejtette kőbe vésett törvényeit, melyeket két évezreden át evidenciának tekintett és amelyek a római jog alapját jelentették. Hatalomgyakorlói látszólag – szóban, nyilatkozatban, kinyilatkoztatásban, hivatkozásban – még szajkózzák a demokráciát, mint hatalmuk megalapozóját, de csak a szavak szintjén és addig, amíg egyéni érdekeiknek és törekvéseiknek megfelel. Aki ellentmond, más véleményen van, értékrendjében is keresztény, hagyománytisztelő és -tartó akar lenni, azt felcímkézi, a legaljasabb ideológia terjesztőjének billogát süti rá. Gyalázza és üldözi. És ettől a mementó, a nagy párizsi lángcsóva sem tántorította el.

Igazi konzervatívnak és kereszténynek lenni ma Európában: vállalás. Bárcsak kontinenst betöltővé válna a romlás ellen zsoltárt éneklők tömege.