Szabadság vagy szabadosság?
Most, hogy karnyújtásnyira van tőlünk az életünk otthonos, jól megszokott, régi kerékvágása, egyre nehezebb elviselni a még érvényben lévő tucatnyi korlátozást. Mintha mindenki az elhalasztott olimpiára készülne, hirtelenében futók és kerékpárosok lepték el az összes valamirevaló aszfaltfelületet.Nem csoda, hogy a bezártságban töltött hetek után mindenki a szabadba vágyik. Nincs ez másképp a Kárpát-medencén kívül sem, csak a léptékek mások és a reakciók sokkal hevesebbek.
Az első észak-amerikai tüntetésekre már hetekkel ezelőtt sor került. A koronavírus még éppen csak beköszönt a „bátrak hazájába” – legalábbis ahhoz képest, ahogy tombol(t) arrafelé –, az Egyesült Államok büszke polgárai már az utcára vonultak tüntetni, követelve, hogy a hatóságok ne korlátozzák a kőbe és alkotmányba vésett szabadságjogaikat. Furcsállhatjuk ugyan, de nincs ebben semmi meglepő. Abban az országban, ahol kétnaponta rálőnek egy-egy biztonsági őrre vagy bolti eladóra, mert maszk nélkül nem engedi be a kedvenc dupla hamburgerére áhítozó kuncsaftot, az ember szinte várja az ilyesmit. A fegyelmezett, járványhelyzetet példásan kezelő németségtől viszont mégiscsak szokatlan, hogy a hétvégéken tízezrével vonulnak utcára, és követelik a korlátozások feloldását, mellékesen szépen megfertőzik egymást. Most már hetek óta kisebb, néhány száz fős megmozdulások vannak Berlinben, Münchenben és Frankfurtban is, de Stuttgartban a rendőrségi becslések szerint tízezren voltak az utcán szombaton, a felvétel tanúsága szerint azért megtartva a kellő távolságot.
Németországban bő két hete szinte minden napra jut egy kisebb-nagyobb demonstráció, ami kiválóan szemlélteti a szabadság és a szabadosság közötti örök ellentmondást. Április végén százakat vettek őrizetbe egy berlini tüntetésen, mert megsértették a város gyülekezési jogra vonatkozó előírásait. A demonstrálók a korlátozások feloldását és az egyéni szabadságjogok visszaállítását követelték, olyan blőd, de hangzatos jelszavakat kiabálva, mint „a szabadságot nem lehet leállítani” és „a szabadság nem minden, de szabadság nélkül nincs semmi”. Érthető, hogy Németországban, ahol más nyugat-európai országokkal ellentétben szinte tökéletesen megoldották a járvány jelentette kihívásokat, a fenyegetés nem annyira kézzelfogható. Érthető, hogy az emberek frusztráltak, érthető, hogy nehezen viselik az egyre feleslegesebbnek tűnő korlátozásokat.
Az már kevésbé, miért kell az eddig elért eredményeket kockáztatni azzal, hogy a meggyőződésüknek tízezer másik ember társaságában adjanak hangot.
Egészen röhejes egyébként, hogy a német sajtó által is nemegyszer deklaráltan szélsőbaloldalinak tartott tüntetők a koronavírus kapcsán is képesek az asztalra csapni az antifasiszta piros ászt. A tüntetéseken rendre felbukkan néhány tucat furcsa alak, fehér rózsát szorongatva a kezében. A náci Németországgal szemben békés ellenállást választó keresztény fiatalok tragikus halálával, a Fehér Rózsa emlékével, nem mellesleg az egész német néppel szemben méltatlan, hogy a koronavírus kapcsán is sikerül előrángatni a nácifasiszta-kártyát. Az emberből előbújik az amatőr politikai elemző, látva, hogy míg Németországban a vadliberálisok és az anarchisták, addig az Egyesült Államokban a (vélhetően) Trump-szavazó konzervatívok, Ausztriában pedig – bár ez utóbbi nálunk alig kapott sajtófigyelmet – a német és az osztrák szélsőjobbhoz kapcsolódó figurák szervezik a korlátozások elleni tüntetéseket.
Sokan nem veszik észre az ellentmondást, hogy a korlátozások létjogosultságát jelzi, ha egy idő után feleslegesnek tűnnek. Évek múltán, ha majd szakdolgozatok és tudományos publikációk elemzik a COVID–19 miatt idén meghozott különböző járványügyi intézkedéseket, nyilván arra a kérdésre is meg kell találni a választ, adekvát volt-e az intézkedések szigorúsága. Valóban térdre kellett kényszeríteni a teljes világgazdaságot ahhoz, hogy az emberiséget megóvjuk egy újabb, spanyolnátha léptékű katasztrófától? Valóban szükség volt arra, hogy már-már a diktatúrákhoz hasonló, soha nem látott korlátok közé szorítsuk a polgárokat?
Ebben a pillanatban nehéz választ adni ezekre a kérdésekre, talán nem is lehet. Sőt abban sem lehetünk biztosak, hogy valaha is sikerül. Jelen állás szerint úgy tűnik, a járványügyi katasztrófát elkerültük, s bár az afrikai számok egyre aggasztóbbak, ha a fejlett világ időben talpra áll, segítségével talán a fekete kontinens is megmenthető.
Ebből a szempontból tehát a fenti két kérdésre igenlő választ kellene adnunk.
A német városok terein antifasiszta szimbólumokkal demonstráló, célt tévesztett embereken kívül talán mindenki számára világos, hogy a szabad mozgás néhány hetes korlátozását könnyebb elviselni, mint egy évekig tartó gazdasági recessziót. Hiába indul be újra az élet szerte a kontinensen, most úgy tűnik, ez a néhány hét is elég volt ahhoz, hogy az Európában milliókat foglalkoztató vendéglátóipart és turizmust néhány évre teljesen padlóra küldje. A gyógyulás lassacskán elkezdődik, de semmi sem garantálja, hogy egy dél-koreaihoz hasonló eset (Szöulban az újranyitás után néhány nappal bezártak számos bárt és szórakozóhelyet, miután egy helyi fiatal tudtán kívül fertőzötten mulatott a bulinegyedben) nem történik meg valamelyik európai nagyvárosban is. Minden felelős politikus kénytelen szem előtt tartani az ilyesmit.
A korlátozásokat nem lehet csak úgy feloldani. Ahogy egyre biztatóbbak a számok, egyre kevesebb a fertőzött és a haláleset, úgy fokozódik a nyomás a döntéshozókon. Maguk alatt vágják a fát azzal, ha túlhúzzák a korlátozó intézkedések fenntartását, de óriási károkat okozhatnak azzal is, ha egyik napról a másikra a lovak közé dobják a gyeplőt. Isten adja, hogy felelős döntéseket hozzanak!
Az írás megjelent a magyar7 hetilap 2020/19-es számában.
