Szabadság vagy bezártság?
Csendesedik az udvar. Amióta a fecskék elrepültek, szomorkásabbak a napok. A lugasban érik a szőlő, pirosít még a málna a bokrokon és a távoli rezgő nyárfa is felöltötte legszebb ruháját. Fogy a madárdal, vele együtt a nappali fény is. Didergősek az esték. Cammogunk az őszbe, miközben a vízparton érik a galagonya meg a som, az aratás előtti kukoricásból pedig zajunkra kecses őzek szökkennek ki. A természet már készülődik a pihenőre. Jó neki, őt aztán nem zökkenti ki semmi, megy szépen az évmilliók óta megszokott forgatókönyv szerint. De mi vár miránk ezen az őszön?
Már a hét sem indul túl biztatón. Kissé még álmatagon a híreket böngészem. Szakmai ártalom… Megint romlott a járványhelyzet. Már jóformán csak az ország nyugati fele zöld, az összes többi régió narancs vagy piros színű. Úgy látszik, a nyári elszabadulás gyümölcse is beérik, nemcsak az almafáké. Bő két hónapra mintha elfelejtettük volna ezt a fránya vírust, azt gondoltuk, na, most aztán próbáljunk élni, úgy igazán… S ráadásul az iskola is elkezdődött. Vannak helyek, ahol rögtön be is fejeződött, annyi volt a fertőzött diák és pedagógus.
Per pillanat nálunk terjed leginkább a vírus, és főleg azokon a tájakon, ahol az emberek úgy félnek az injekciós tűtől, mint a tűztől.
Különben mivel lehetne magyarázni, hogy sok helyütt még a pedagógusok sem vették a fáradtságot, hogy beoltassák magukat? Visszamentek a külföldi nyaralásból egyenesen a katedrára. Mintha elfelejtették volna, mi történt tavaly ilyenkor…
Megint forrónak ígérkezik az ősz, a járványszakértők már kongatják a vészharangot, 6-8 előttünk álló kemény hetet emlegetve, miközben napi pár száz új beoltottra futja.
Még mindig csak 42 százalékon tartunk, miközben vannak országok, ahol már a 80 százalékot súrolják. Ott mások az emberek? Vagy jobban félnek a tavalyi őszi-téli sötét időszak megismétlődésétől?
Mi megint lezárást, bezárást, gazdasági mélyrepülést, home office-t, depressziót akarunk? Ne legyen baráti traccsparti, kávézás, ne lássuk közeli rokonainkat? Megint a lakásba akarunk behúzódni?
Köszönöm, de én, sokakkal együtt, nem kérek belőle. Nekem pont elég lesz elviselni az őszi melankóliát, a fényhiányt, és ébren maradni, mert ilyenkor legszívesebben medve üzemmódba helyezném magam. Rengeteget aludnék… De hát nem lehet, mert vár a sok kötelesség. És addig jó, míg feladatok vannak. És élet. Munkahelyi agyalás, esti borozgatás, nagy természtbeni séták kisebb-nagyobb társaságokkal, koncertlátogatás… Szabad mozgás. Szabad élet. Bolond, aki ezt kockáztatja.
Szeptember 15. utánra nagy lelassulást prognosztizálnak a hozzáértők. Az okot mindenki tudja már. A pápalátogatásnak következményei lehetnek. Nem is akármilyenek. Az ország minden szegletébe eljuthat a delta, és megkezdheti villámháborúját.
Úgy fertőz, hogy még tünete sincs az embernek! Úgy adhatjuk át a vírust, hogy semmi bajunk… Ezért alattomos.
A beoltottak könnyen megfertőzhetik a beoltatlanokat, de a vírusnak is van annyi „gógyija”, hogy megtalálja a gyenge immunrendszerűeket és támadjon… Tovább inkább nem is mondom.
A kórházak mindenesetre már készülődnek. Hogy ha helyzet van, azonnal át tudjanak állni Covid-üzemmódra. Ami egyfajta bénultságot hoz a betegellátásban, vagyis minden más páciens háttérbe szorul. Mintha nem volna már így is elég későn diagnosztizált daganatos és más súlyos betegünk a járvány óta…
Az ősz egy kicsit a lelassulás, az önmagunkba fordulás és töprengés időszaka is. Nagyon szép évszak. Lehetne. Ha úgy akarjuk. Csak a természetet kellene figyelnünk. Milyen okosan csinálja! Fokozatosan, ráérősen színezi rozsdabarnára a levelet, érleli a diót, borítja ködbe a tájat… Mire eljön október vége, november eleje, úgy tűnik, mintha már el is aludt volna teljesen. De ez csak a látszat.
Vajon akkora mi hová jutunk? Fogunk még kávézni kedvenc helyünkön, vagy legalább annak teraszán? Vagy csak az ablakon fogunk kibámulni reménytelenül, egy árva lelket sem látva az utcán?
