Sok mondat a szoptatásról

Egy isteni karokkal ölelt pillanatban villant be ez a vers – igaz, a XX. század nagyja a zsarnokságról fűz össze mesterien gondolatokat. Egy mondat a zsarnokságról – azon kevesek, akik nem ismerik, feltétlenül olvassák el! Kitűnő vers.

Sokat gondolkodtam, miért épp ez a mű képezte a szoptatással kapcsolatos analógiám alapját. Talán azért, mert ritka az olyan vers, amely ennyire pontosan és képszerűen írna le egy láthatatlan és megfoghatatlan jelenséget, mely a láthatatlansága ellenére mindenhol jelen van, vagy jelen lehet, akár egy gáznemű anyag. Mindenhol. Még ott is, ahol nem sejtjük a létezését. Ne csodálkozzunk Illyés Gyula főmotívumán, tehát a zsarnokságon, s azon sem, hogy mindenhol zsarnokságot érzékelt akkor: a költemény 1956 kapcsán íródott és sokáig kénytelen volt emiatt a fiók vendégszeretetét élvezni.

Térjünk rá az anyatejre, hiszen mégiscsak egészen elképesztő és mindennemű logikát nélkülöző megközelítés, hogy a zsarnokságról az anyatej jusson bárki eszébe. A kapcsolódási pont maga a jelenlét és a létezés. Az, hogy valami van. Az, hogy abból a valamiből ott is van, ahol nem sejtjük a létezését, csak talán nem néztünk alaposan körül, vagy nem kerestük eléggé. Van. Ott van. Nem olvastam még olyan verset, amely ennyire érzékletesen láttatná a jelenlétet, mint olyat. Az, hogy valami itt van, körülölel, nyakig betemet, bepácol, megsimogat, szól hozzád…  csak észre kell venni, vagy éppen elő kell csalogatni. Éppúgy, ahogy egyes esetekben az anyatejet is. Ott van az, csak elő kell csalogatni.

Amikor úgy döntöttem, hogy az anyaság egyik legkényesebb témáját, a szoptatást veszem górcső alá, nyomban az villant be, hogy minden szónak, szóelemnek, vagy metaforának, amit a gondolataim mondatokká formálása során alkalmazni fogok, nagyon egyértelműnek és félreérthetetlennek kell lennie.

Nem ítélkezhetek, mert akkor bizony magam is ítéltetek, és nem fogalmazhatok meg mindenkire igaz és örök érvényű tényeket. Nem mondhatom meg a tutit és nem gyalogolhatok bele senki lelkébe. Már-már patikamérleget eszkábáltam magamban odabenn, amelyre minden szavamat ráhelyezem.

Az egyik oldalon megérzésekből és tapasztalatokból formált szavak ficeregnek, a másik oldalon pedig az egészséges mérték és az igazságos stílus képez ellensúlyt. Remélem, sikerül eltalálni az egyensúlyt.

Egy bécsi közkórházban szültem, az osztrák fővárosban kezdtük a közös életünket az 1986 óta Ausztriában élő, Székelyországból származó férjemmel. Kingánk karácsony előtt két nappal született, az átlagosnál kisebb súllyal: 2588 grammot mutatott a 48 cm csöppségünk alatt a kórházi babamérleg. Persze, nyomban bekapcsolt bennem a friss anyukák félelme. Ez az a félelem, aminek a mélységeit kizárólag a friss anyukák ismerik. Megnyugtattak a kórházban. Azt mondták, hogy a kislányunk gyorsan utoléri majd a kortársait, ne izguljak, de tudják azt is, hogy egy újdonsült anyukának bármit lehet ám mondani ilyenkor…

Az agyamban egymás mellett süvítettek el az innen-onnan hallott „okosságok”, s persze, amint igazán magamhoz tértem a szülés után, az I-pad üdvözlőszignálja is hamar felcsengett, hiszen amint tudtam, nekiestem a táblagépnek. Ugye sokan vagyunk így ezzel, anyucik?

Engedjük, sőt kifejezetten akarjuk, hogy maga Dr. Google iskolázzon ki bennünket és nem vagyunk restek orvost maghazudtoló diagnózisokat összetákolni magunkban. Az ilyen akcióim után mindig mélységesen szégyellem magam, hiszen az én nagyra becsült komáromi nőgyógyász barátom egyszer sokat beszélt nekem a kész diagnózissal hozzá érkező páciensekről.

Arról, hogy néha az az érzése, az emberek nem hiszik el, hogy az orvosláshoz bizony egyetem kell. Nem is akármilyen, és persze egy fenék, mely a vizsgaidőszakban erősen és határozottan megtartja a felsőtestet. Majd ugye jön az az időszak, amikor az ember csak medika, s aztán az ilyen-olyan képesítő vizsgák és a gyakornoki praxis hosszú évei után jöhet a szakosodás. Az orvoslásban a játék nem babra megy, Szilárd szerint azonban a nők egy része nem sok feladatot hagy neki. Szégyellem, de párszor én is úgy mentem el hozzá, hogy már „mindent tudtam a kórképemről”. Mindent… miközben meg semmit.

Dr. Google egy igazi kuruzsló: olyan tanácsokkal is ellát, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, ez esetben az egészséges, elégséges és eredményes csecsemőtáplálás alapvetéseivel. Persze csodatermékből és gyógyírből mindig gazdagon akad, csak győzzük fizetni és „minden megoldódik”! A kórházban újra beleestem ebbe a hibába, pedig Szilárd megmondta… de a csábítás igen nagy. Kerestem-kutattam. „Csak utánanézek, az információt megszűröm, és persze nem mondok semmit a szakembernek, kíváncsian várom, ő mit mond…” - gondoltam.

Kétségbeestem a babám súlya miatt és nem szerettem volna a táplálását egy ponton sem elszúrni. Olvastam, lapoztam, kerestem és kutattam. Képzeletben szinte ma is hallom a fülsüketítő zajt, amellyel az anyai szívem a tejtermelő turbinákat izzította a melleimben és kirajzolódott előttem egy táplálási itiner is. Fel sem merült bennem az, hogy gondjaim lesznek a szoptatással: a babámnak híznia kell, nincs mese. Gondok végül mégis lettek.

A szoptatási tanácsadással megbízott nővér kiejtésén hallottam, hogy nem osztrák. Arra viszont nem számítottam, hogy gyorsan kiderül: a hölgy született szlovák. Nagyon megkönnyebbültem, hiszen, ha a szlovák nem is az anyanyelvem, viszonylag jól beszélem, így egy számomra fontos témáról nem németül kell értekeznem, hanem szlovákul. Sok mindent közölt.

Nem volt egy szívbajos teremtés. A kislányom kobakja elveszett a tenyerében, pici száját a mellbimbómhoz illesztette, majd ritmusos és határozott mozdulatokkal nyomogatta hozzá a tenyérbe ölelt fejecskét mindkét mellemhez. A mellbimbómat sodorgatta, a mellemet masszírozta, de a picikém semmiképpen sem akart ráharapni, a mellbimbóm formája nem volt ideális, Kinga pici volt és gyenge. Sírt.

A nővér kalap formájú mellvédő szilikont javasolt, állandó cicifejést és cumisüveges táplálást – persze nem tápszereset, hanem anyatejeset. Be is lőttem a turbinákat, a lányomat folyamatosan szopiztattam a bimbófedővel, akkor is, amikor éreztem, hogy nem szív, csak játszik.

A fejésnél még csak a kolostrum jelentkezett, sárga színű „előtej” és a friss anyai agyam egyszerűen nem bírta felfogni, hogy a tej miért olyan kevés, miért olyan sárga és a kisdedem miért nem képes bekapni a csupasz mellem, miért nem képes az ösztöneire hallgatni és szívni, szívni, látástól vakulásig… Becézgettem, kérleltem, a mellbimbómat formálgattam, gyűrögettem, finoman tuszkolgattam bele a pici szájába.

Hiába volt minden, csak a szilikonnal értem el azt, hogy a gyermekem enni tudjon, azzal sem mindig sikerrel, így gyakran izzítottam a fejőgépet. Napokon és heteken keresztül szoptattam a csemetémet gombóccal a torkomban. Arra gondoltam mindig, hogy a gyermekem rászokik erre a picit sem természetes megoldásra. Jó, hát a semminél jobb, de ne adj Isten, ha egyszer otthon felejtem, vagy elveszítem a mellfedő szilikonsüveget, nem tudom őt táplálni, és abba bizony beleroppanok. Ismerik bizonyára azt a csecsemősírást, ami fizikai fájdalmat okoz az anya lelkében – na, éppen ilyen sírást hallottam képzeletben.

A lefejt tejet cumisüvegben kapta meg a gyermek, s bár nagyon örültem annak, hogy minden egyes fejésnél kissé nő a mennyiség, mégis vásároltam egy doboz tápszert azért, hogy legyen. Legyen mihez nyúlni, ha kiderül, hogy a mennyiség nem elég. Állandóan a mennyiség tébolyában éltem.

Elértem viszont egy pontig, amikor is elhatároztam, hogy nem google-zom tovább a szoptatási okosságokat, hanem hús-vér szoptatási tanácsadókkal lépek kapcsolatba. Kértem és megadatott: nagyon sok olyan, szakmailag megalapozott, letesztelt és kipróbált módszert tanultam meg alkalmazni, melyek kis léptekkel ugyan, de mindig közelebb és közelebb vittek a megoldáshoz.

Rita Bécsben él, Ági Dunaszerdahelyen – két szoptatási tanácsadót is a segítségünkre küldött a sors. Őket egy picivel megelőzte Csilla, aki hozzám közel él Bécsben, négy gyermeket szült és szoptatott. Ő maga is megküzdött a sikerért így már-már a szakember hozzáértésével közelített a témához. Az első útravaló, amibe beavatott, az volt, hogy „nagyon-nagyon nehéz lesz és küzdelmes!” Tisztán emlékszem a szavaira. Mindig egy picit, csak egy picit és fokozatosan minél többet, rá kell tenni Kingát a csupasz cicire, főleg akkor, amikor félálomban van, mert akkor ösztönösebb. Csak keményen: küzdjön, ha enni akar!

És Kingám küzdött. Bekapta, kiköpte, nem szívta, hanem fújta, ha kissé rásegítettem a szivárgásra és enyhén megszorítottam a mellem, akkor öklendezett és mindig, minden alkalommal keservesen sírt. Keservesen. Csak a szilikon nyugtatta meg, s csak akkor szopott.

Az első pár próbálkozásunk abba torkollott, hogy én hangosabban sírtam, mint ő, de utána megkeményítettem a lelkemet, amennyire tudtam. Elviseltem a sírását, én pedig megtanultam halkabban sírni. Mondjuk az igaz, hogy a pici sírásának hangmagassága és az intenzitása mindig csillapodott és csökkent, így egyre kevésbé vált nehezemre az, ami a harcunk legelején még igazán kiborított.

Egy szép hétfői napon, amikor a kislányom két nappal haladta meg háromhetes életkorát, szinte rátámadt a mellbimbómra. Miközben én még csak komótosan a szoptatáshoz készülődtem és az éppen nálunk vendégeskedő sógornőm még felém sem nyújtotta a frissen sterilizált szilikonos bimbókalapot, hamm, bekapta egy szemvillanás alatt és úgy, mint aki már napok óta koplal, profin szopizott és csak úgy nyelte az anyatejet! Nem tudom, mikor éreztem az életemben ehhez hasonló mámoros boldogságot…

Száva Kinga szombaton lesz nyolchetes. A pisis-kakis pelenkák száma megfelelő és az én kis 2558 grammos újszülöttem ma már egy stramm, csaknem nyolchetes kislány, csaknem 4500 grammal. Imádja a csupasz cicit, és én is imádom, ha cicizik. Olyankor a legszebb. S persze maga a tény, hogy a testem nyújt táplálékot a magzatomnak, csodálatos érzéssel tölt el. Igen, tudom, az anyatejes babák arca kipattog – hormonális alapú a bőrelváltozás, teljesen veszélytelen és nyom nélkül múlik el. Igen, azt is tudom, hogy az anyatejes babák sokkal később alusszák át az éjszakát, mint a tápszeres társaik, de erre csak a „Na és?!”-t tartom megfelelő reakciónak. Az is tény, hogy tápszerezni sokkal kényelmesebb, de nem érdekel ez a paraméter.

Édesanyám rengeteget segít nekem a gyermekem körül. Egyszer azt mondta, amikor már nem az elkeseredett küzdelem volt a fő napirendi pont minden egyes szoptatáskor, és már látta, hogy a kis unokája szépen szopja a cicit - hízik, böfizik, pisil, áthatóakat pukizik és kakil-, hogy bárcsak jobban küzdött volna, bárcsak nem ijedt volna meg az első kudarcnál és bárcsak ne hallgatott volna a tápszerfanatikus védőnőre 1984-ben és 1986-ban… én is és a testvérem is tápszeresek voltunk, bár az is igaz, hogy a ´80-as évek derekán Közép-Európában valahogy divatja volt a hatalmas bizniszt sejtető tápszernek. „Most már biztos vagyok abban, hogy csak jobban kellett volna akarnom…” - mondta.

A tápszer ma is biznisz. Pontosítok: a tápszer ma is elsődlegesen biznisz. Persze arra kiváló, hogy a pocakot jól telítse, nyilván sok benne a vitamin és a nyomelem is, tele van minden jóval, s lám, magam is húsosra fejlődtem tőle, de annál jobbat még nem talált ki az emberi elme, mint amit a természet törvényei alkottak meg. Annál jobb nincs.

Érdemes érte küzdeni, hiszen meggyőződésem, hogy nagyságrendekkel több édesanya képes szoptatni, mint aki valóban szoptat. Pontosan tudom, hogy milyen érzés az, amikor a helyéről elmozdul az anyai szív és ki akar szakadni, mert az egóvezérelt elme bemagyarázta neki, hogy bizony, a gyermek éhezik, nem kap eleget, szenved…

Igen, vannak esetek, amikor ez így is van, amikor ez beigazolódik, ám a szoptatási akadályokat semmiképpen nem az anyukának kellene megállapítania, hanem mondjuk annak a szoptatási tanácsadónak, nővérnek, védőnőnek, vagy orvosnak, akinek egyetlen tanácsa sem hozott eredményt, pedig az anyukával együtt mindent megtett annak érdekében, hogy fakadjon a tej.

Tudom, hogy minden nő más és azt is tudom, hogy a téma, amihez nyúltam, nagyon vékony jégen táncol. Ám a gyermekeinkért, a jövőnkért és a tiszteletért, amit a természet iránt érzek, minden nőt a húr túlfeszítésére buzdítok. Mert érdemes… Van úgy, hogy a szoptatást tanulni és gyakorolni kell. Ezt jómagam is nehezen fogtam fel, hiszen ezt besoroltam a természeti törvényszerűségek közé és fel sem merült bennem, hogy nem leszek rá „alapból” képes.

Három héten át tartó, reménytelennek tűnő küzdelem után ma Kinga önállóan, ügyesen és gyakran szopizik. Olykor komótosan és ráérősen, olykor pedig szaporán, mintha attól tartana, hogy valaki ezt a hatalmas tejcsarnokot innen felmarkolja és jól elfut vele… Éjszaka is órát lehetne hozzá igazítani, háromóránként felkel én meg akkor is örömmel etetem, ha már nem természetes a mosolyom a fáradtságtól. Mert neki a legjobb jár! Mindenből, csak a legjobb!

Fotó:  Kiss Réka

Nem volt egyszerű, de ketten megoldottuk. Büszke vagyok a csapatunkra és imádkozom, hogy ez a csapatmunka a közös földi életünk további évtizedeiben is sikeres legyen. S persze, azért is összekulcsolom a kezem, hogy mind minőségben, mind pedig mennyiségben jól teljesítenek a tejcsarnokok, és szeretném, ha ez így is maradna. Ami tőlem telik, azt megteszem ezért.

A zárszó pedig legyen egy idézet. Él egy költő-újságíró a felvidéki Komáromban, akinek a munkásságát nagyra tartom, a humora pedig egyenesen páratlan. A tollforgatói pályafutásom kezdetén egy dedikált kis könyvecskével ajándékozott meg, sok sikert kívánt „a médiumipar útvesztőjében”. Csak egy vers szerepelt ebben a vékony kiadványban. Ezt a verset az az alkotás ihlette, amellyel a mai történetemet kezdtem. Batta György Illyés Gyula gondolatai alapján alkotta meg az Egy mondat a szeretetről c. versét, melyből most igencsak helytálló és ideillő idéznem:

„Hol szeretet van, 
Ott szeretet van.
Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában,
Megannyi mozdulatában, 
Lelkük minden zugában.
….
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban,
Hol szeretet van, 
Ott szeretet van.”

Batta György is a jelenlétről ír. Arról, hogy a szeretet mindenhol jelen van. Helyezzük a lelkünkre ezeket a sorokat, hagyjuk, hogy átitassanak és küzdjünk a tiszta forrásért a végsőkig. Végződjék a küzdelem bárhogy, a legfontosabb az, hogy szeretetben neveljük fel a gyermekeinket. A léleknek is szüksége van ugyanis a táplálékra:

ha anyatejet nem is képes mindenki a gyermekének adni, szeretetet és törődést azonban igen…