Sertéspestis: amiről nem esett szó
Egy férfi az állatait siratja a televízióban. A kocákat, a süldő malackákat. A bizodalmat. A reményt. Hogy 200 eurós rokkantnyugdíját ezek eladásával tudta volna kiegészíteni… Mint már hosszú évek óta. De most az egész állományt el kell pusztítani. Itt a dög, a sertéspestis. Nincs más védekezési mód ellene… Hát vele meg az üres ólakkal és üres pénztárcával mi lesz, itt, az ország keleti csücskében?
Még a szeme is könnybe lábad az embernek, amikor látja a képsorokon csupa elevenség malackákat, akik másnap már legfeljebb csak a malacmennyországból tekinthetnek le gazdájukra. Egy jószágszerető embernek még egy tojótyúk váratlan elvesztése sem mindegy, az is kár, hát mit érezhet akkor, amikor az egész sertéstenyészetét likvidálják?!
Mennyi munka, mennyi igyekezet és menyi pénz vész kárba, amikor kimondanak egy olyan kegyetlen ítéletet, hogy mindet egy szálig ki kell irtani! Könnyű szenvtelen és nyugodt hangon beszélnie az állategészségügyi szakembernek, akinek a leölt állatok legfeljebb számokat, statisztikákat, elvégzett feladatot jelentenek. Mit tud ő a korai kelésekről, a malacok éjszakai születésénél való asszisztálásról, az állatorvos többszöri kihívásáráról és kifizetéséről? Vajon van-e fogalma a drága tápokról, takarmányokról és arról, hányszor kellett megfognia a gazdának a lapát nyelét ahhoz, hogy a kocák és kicsinyeik jól érezzék magukat az ólban, és szépen gyarapodjanak?
Hogy mit jelent az állattartás a háztájiban, azt csak azok ismerik, akik maguk is művelték vagy netán művelik. A múlt idő ez esetben sajnos erősen indokolt, hiszen hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a magyarok lakta falvakban szinte minden második háznál a hátsó udvarban röfögött néhány koca vagy hízó?
Amikor az emberek még egy napra sem mertek elmenni otthonról, mert éppen akkorra várták a kismalacok születését, vagy éppen őrködni kellett az agresszív anyadisznó fölött, nehogy kárt tegyen kicsinyeiben. A baj mégis akkor volt a legnagyobb, ha az anyaállat elpusztult, mert akkor a kicsinyeket 2-3 óránként kellett méregdrága malactáppal etetni – cumisüvegből –, aminek a fele pocsékba ment. És még így is gyakran elvitte az összeset a hasmenés. Ott maradtak a gazdák kialvatlan szemmel, egy szem haszon nélkül.
Ha pedig sikerült felnevelni és jó áron eladni a malackákat, a pénzzel nem az első boltba, hanem a bankba rohantak, félretették, gyűjtögették valami nagyobb dologra. Vagy vettek rajta gabonát az újabb malacnemzedéknek.
Megváltozott a világ, a valaha élettől hangos disznóólak sorra kiürültek. Kicsiben, jövedelmi forrásként már csak elenyésző számban foglalkoznak a meglehetősen munkaigényes sertésneveléssel. De egy munkanélküliséggel olyan nagy mértékben sújtott régióban, mint az ország keleti része, még mindig bevételi forrást nyújthat néhány embernek, aki nem fél a munkától, és számol a kockázattal, hogy bármikor beüthet a ménkű. Hát most beütött, és bizony nagyot szólt. Aki nem regisztráltatta magát, az semmi kártérítésre sem számíthat! Annak marad a szomorkodás, a remélt haszon és az állatok meggyászolása, az ólak fertőtlenítése.
Ilyenkor bizony elmegy az ember kedve attól, hogy valaha még próbálkozzon állattartással. És most nem is az alacsony húsárak vagy a kereslet hiánya, hanem a rettegett betegség az eltántorító erő.
Újabb kegyelemdöfés a feltámadásra váró mezőgazdaságnak.
