Sehol sincsenek
Valahogy feltolulnak bennem az emlékek… Sok évvel ezelőtt megfogadtam, hogy mindig nézem az ablakból, amikor apukám elmegy a bérházunk előtt. Szerettem látni, ahogy ütemesen ballag, s fel-felnéz a vén tujafákra télvíz idején. A baglyokat fürkészte. Próbáltam lefényképezni, s eltenni magamban ezeket a pillanatokat. Azt is, ahogy ketten a kerítésre könyökölve bámuljuk a tájat, s szinte egyszerre vesszük észre az őzeket a határban. Nincs ennél szebb látvány, szokta mondogatni.
Lassan tíz éve már, hogy egyedül könyökölök a kerítésen. S keresem az őzeket. Valahol a messzi távolban… Bár még sehol sincsenek, tudom, hogy jóval közelebb vannak, mint apu. Valahol a fák mögött, az erdőszélen legelésznek, talán az alkonyt várják, hogy előbújjanak és akár még a kertünkbe is ellátogassanak.
Vannak áldott másodpercek, percek az életben. Ezeket nehéz észrevenni. Igazi értékük akkor mutatkozik meg, amikor eltűnnek mellőlünk azok az emberek, akik részesei voltak a felejthetetlen pillanatoknak. Vagy akár főszereplői… Vissza lehet sírni a régi disznóöléseket, amikor a kemény fagyban vagy éppen nyakig sárosan álltunk a tőke mellett az udvaron szalonnát metélve, miközben a férfiak pajzán vicceket meséltek. Azt hitték, a gyerekek úgysem értik még. Hát nagyot tévedtek… A sok vihogásnak, nevetésnek aztán az lett a vége, hogy sorra egymás után mind a hárman elvágtuk az ujjunkat. Még szerencse, hogy nagyapámnak volt egy titokzatos elsősegély doboza, amiből fertőtlenítő por meg géz került elő. Úgy ellátta sebeinket, hogy azt még egy nővér is megirigyelte volna.
A régi nagy, mulatós kerek születésnapok, nagy családi összejövetelek, hatalmas főzéssel-sütéssel már mind csak emlékek. Akik akkor körülülték az asztalt, azok közül alig él még néhány. Elfogyott a rokonság az évek alatt. Nincs már kivel mulatni. Nemcsak elmentek, elvittek magukkal valami megmagyarázhatatlan derűt, ami annyira, de annyira hiányzik napjainkból. Elvitték magukkal az egyszerűséget, a szent meggyőződést, hogy a dolgokat nem kell túlgondolni. Hogy szép az élet és jó, úgy ahogy van.
Sehol sincsenek. Már alig tudom számba venni, kik fogytak el mellőlem. Nincs is tán annyi gyertya, amit gyújtani illene az emlékükre. Még az a szerencse, hogy a szívemben tovább élnek, az emléküket őrzöm. Akik idősen távoztak, azok hiányával könnyebb a megbékélés. A fiatalon megszakadt életek miatt túl sok bennem a kérdés…
Az élet végességét elfogadni talán nehéz, de nincs más választásunk. Meg kell békélnünk vele. A halottakat el kell siratni, de aztán az élet megy tovább, nem kell szomorkodni, szokta volt mondogatni apukám. Biztos igaza volt ebben is, csak néha nagyon nehéz… Mindenesetre újra és újra könyökölni fogok a kerítésen és lesem az őzeket. És ha felbukkannak, tudni, érezni fogom, hogy ő is ott van velem. Csodaszép látványban lesz részünk…
