Sehol egy árva lélek…

Még belegondolni is rossz, milyen világ felé tartunk. Személytelenné válik minden. Mert nekünk már az sem jár ki, hogy a boltban a megvásárolt holmiért a sok pénzt pénztárosnak fizessük ki. Aki, ha jó napja van, néhány mosolyt is megereszt felénk és kellemes hétvégét kíván.

A fiatalabb nemzedék még csak-csak megtanulja kezelni a pénztár-automatát, de az idősebbek már stresszelnek tőle. Ők amúgy is azért szeretnek annyira üzletbe, postára, patikába, hivatalba járni, mert ott legalább pár keresetlen szót válthatnak valakivel.

Ha hetekig senki sem nyitja rájuk az ajtót, még a villanyóra-leolvasónak is tudnak örülni. Persze, ha valóban az, és nem csaló. Ha jön a postás a nyugdíjjal, még egy kávéra is behívják. De már a víz-, gáz- és villanyórákat is velünk akarják leolvastatni. Másszunk csak le szépen a vízaknába és silabizáljuk ki a vízóra állását.

Ha kalauzok sem lesznek, nem lesz kitől információt kérni a vonaton ülve. Tessék mondani, milyen messze van még a célállomás? A harmadik megállón szálljon le, szükség esetén taxit is hívhat, ott várakoznak az állomáson. Köszönöm… Az utas egy ilyen rövid párbeszéd után teljesen tisztán látja a dolgokat, megnyugszik.

Modern, automatizált világunkban, a mesterséges intelligencia előretörésével egyre kevesebb helyen van már szükség az emberre. A gépek lassan átveszik az uralmat mindenütt.

Egy autógyárban, nagyüzemben valahogy könnyebb elfogadni a robotok létét. Ott sokkal jobb, hogy a nehéz alkatrészeket nem emberi kéz emeli be a készülő járgányba, hanem robotkar.

Láttam én már rizsszüretelő robotokat is. Kicsit olyan volt, mint a sci-fi, de még belefért. Biztos vagyok benne, hogy a háziasszonyok zöme örömmel fogadná a takarító robotot, ami minden kellemetlen házimunkát elvégezne helyettük. Eleinte biztos kész vagyonba kerülne, de idővel megtérülne a befektetés.

Amit viszont nem vesz be a gyomrom, hogy az állandó munkaerőhiány miatt, a nem is olyan távoli jövőben robotokat szeretnének alkalmazni az idősotthonokban.

Szinte látom, ahogy a robotember fémkarjával módszeresen megfogja az idős embert és kiemeli az ágyból, belerakja a kerekesszékbe, beviszi a zuhany alá… Ha jól programozzák be, feladatát bizonyára tökéletesen elvégzi.

De kötve hiszem, hogy mosolyogni is tud majd, és meleg emberi érintést sem tud produkálni. Meglehet, ilyen célokra azért még tartanak egy-két emberi munkatársat is az otthonokban, akik talán néhány keresetlen, kedves szót is váltanak a bentlakókkal… Ugyanez könnyen megtörténhet a kórházakban is, ahol lassan már alig lesz nővér, ápoló. Remélem, ezt a kort nem érem meg.

Ne a facebookon értesítsenek, hanem hangosbemondón, vagy doboltassák ki a kisbíróval, méltatlankodik ismerősöm. Nincs fent még mindenki a közösségi oldalakon. Halkan mondom is magamban, ők a boldog emberek. Akiket még nem fertőzött meg az online világ, hanem a valódiban élnek.

A fejlődést nem lehet megállítani, a baj csak az, hogy rákényszerítenek minket arra is, amit egyáltalán nem szeretnénk. Főleg az idősebb generáció az, amelyik nem akar telefonon, email-ben ügyintézni, pénztár-automatánál fizetni. Ők még be akarnak menni a hivatalba, ahol az okirat kitöltésében a kedves hivatalnoknő biztosan segít nekik, és ha lehet, továbbra is készpénzzel szeretnének fizetni mindenütt.

Mostanában többször is elképzeltem vagy talán álmodtam, hogy bemegyek majd egy olyan boltba, ahol csak teli polcok vannak, boltos egy szál se. Egy két robot csendesen rakja ki az új árut, miközben pakolom a kosarat. A közeg olyan nyomasztóan hat rám, hogy menekülni szeretnék. De előtte még a pénztár-automatánál fizetnem kell. Talán már karba ültetett chippel… Már szinte nem kapok levegőt, de nem rohanhatok ki csak úgy a boltból, mindent otthagyva, mert az ajtó nem enged ki…

Lassan bezárjuk magunkat egy embertelen világba, amiből nem lesz menekvés. Ha ez a fejlődés, bocs, de én nem kérnék belőle.