Segítség advent idején, és nem fagy meg a járdán fekvő bácsi
Az „én bácsim” Deáki községben, a kereszteződésen átvezető zebra mellett, szerencsére még a járdán esett el. Az pedig a sors akarata talán, hogy több mint egy hónap után éppen most, mikor ő ott feküdt, tudtam elindulni Vágsellye felé, hogy elvigyem a „Fogd és Vidd!” rendezvényről maradt ruhákat a gyerekotthonba. A sors akarata még, hogy a lámpáim fénykörébe essen az amúgy is elég jól megvilágított bácsi. Azt is biztos a sors akarta, hogy a zebra felé igyekvő meglett férfiember megtorpanás nélkül elmenjen mellette. (Vagy az már nem a sors, hm?)
Ezt látva, amint tudtam, visszafordultam, leparkoltam és szaladtam is a bácsihoz. Igen, részeg volt, de szerencsére nem volt komolyabb baja. Viszont ez nem változtat a tényen, hogy 0 °C-ban a járdán feküdt. Egyetlen ember állt meg, mikor meglátta, hogy az öreggel küszködöm. Egy fiatal, 14-15 éves, ismeretlen fiú, aki a peredi iskolából tartott éppen hazafelé. Vele legalább felültetni sikerült. (Köszönöm Márk! Aznap este te voltál az egyetlen, aki segített.)
Elsősorban a mentőket hívtam. Szabad kapacitás híján kérték, hogy ha nincs a bácsinak komoly baja, a rendőrséget hívjam. A rendőrök pedig azt kérték, maradjak a bácsival, míg kiérnek. Természetesen maradtam, sőt, a fiú is maradt majdnem a rendőrség érkezéséig.
Hiszen ez egyértelmű, még szép hogy segítettem, ugye? Ha bajbajutottat látsz, te is segítesz, ugye? Ádvent időszakában, a szeretet ünnepén, Krisztus születésére emlékezve még jobban figyelünk egymásra, ugye? Közhelyeket pedig mindenki tud pufogtatni, ugye?
Ott álltam, 55 kilós, fiatal nő, egy fiatal fiú, és azon voltunk, hogy segítsünk. Jött egy 50-es korosztályba tartozó pár, köszöntünk nekik szépen, látták a helyzetet, mentek tovább. Jött egy férfiember, köszöntünk neki szépen, látta a helyzetet, ment tovább. Egy futó nő is volt, kutyával. A kutya legalább megszagolta a bácsit. És ezek csak azok az emberek, akik 30 centire megközelítették a bácsit. Az út másik oldalára nem figyeltem.
Senki, hangsúlyozom, senki meg sem kérdezte, hogy mi történt, minden rendben van-e, tud-e valamiben segíteni. És azok vajon hányan voltak, akik a történet elején említett férfihoz hasonlóan elsétáltak mellette, mikor még nem voltam/voltunk ott? Pedig embertársaink megsegítése továbbra is egyértelmű, ugye?
Emberek! Vigyázzatok egymásra! Ne érdekeljen, ki fekszik a földön, ismerős vagy ismeretlen. Ne érdekeljen, miért fekszik a földön, részeg-e vagy beteg. Ebben a hidegben a részeg ember sem csak „kialussza”. Hiszen mire a tizedik ember megy el közömbösen mellette, talán örökre elalszik beteg is, részeg is.
Szerencsére a rendőrök megjöttek, barátságosak és segítőkészek voltak. Mivel egy szót sem tudtak magyarul, a bácsi meg más nyelven nem nagyon beszélt, még elmondtam nekik a megtudott infókat, amit ők nagyon szépen megköszöntek. Azt mondták, ha kiderülne, hogy a bácsi tényleg egyedül él, akkor nem hagyják otthon, megoldják az éjszakai elhelyezését. Köszönöm nekik a kedves és készséges hozzáállásukat. (Egy időre félretesszük a rendőrvicceket.)
És még egy pozitívum a végére. A gyerekotthonban mosolygós kölykök és nevelő néni fogadtak. A kicsik csillogó szemmel nézték, mit hozok. Főleg azt a dobozt, amit útközben még gyorsan megtöltöttem egy sárga-kék üzletben gyümölcsökkel és reggelire való csokigolyókkal.
A karácsony akkor szép…
