Sapkabéka, avagy az anyanyelv csodája

A kerti szilvafák szinte összekuporodnak, ágaikat leejtik, mint tusoló ember a karját. Duzzadó patakocskák kacskaringóznak sietve az udvarból az utcára, ahová akkoriban, gyerekkorom hihetetlenül távoli világába még nem ért el az aszfalt bűze, s a kölykök, elgátalva a vizet, visongva tapicskolnak benne.

Akkoriban még kerek volt a világ, mert nem volt Facebook, de még televízió sem.

S hogy még kerekebb legyen, mihelyt megtanultam olvasni, a világ egyik legszebb foglalkozása lett elterülni a nyárikonyhában, és az Egri csillagokat, A három testőrt, a Kincses szigetet, vagy éppen Mikszáth Néhai bárányát olvasni. Nyári zápor idején merülni az irodalom varázslatos világába, azóta sem éltem át szebbet. Hamar rájöttem, mekkora élmény Mikszáth, messze megelőzve Mark Twaint, de még a Tizenöt éves kapitány is szerényen húzódott vissza a nagy palóc meséi elől. Aztán Móricz és Móra. Csak az M betűsökből három zseni! Akik persze nem születtek csak úgy, a semmiből, kezdetek és előzmények nélkül. De ez már későbbi fejezet a diák életében.

Hanem a gyökereknél semmi sem fontosabb. Az első szavaknál, az első daloknál, meséknél. Ott dől el minden, mi lesz az ember fiából.

Kisunokáimmal sétálok a lakópark utcájában. Valahol távol a nagyváros moraja, politikai és kultúrharcok csatatere, szellemi csörték, virtuális várfalak döngetése. Egy alapjaiban változó világ, amely végre magyar világ lett. A magyar főváros kezd a magyarok fővárosa lenni.

Itt azonban vidékies csönd és jótékony béke. Az utca végén patakocska, inkább csatorna, de nekünk kincs. Ott lakik Sapkabéka. Nem tudni, mikor húzott sapkát a fejére, miért éppen ott lakik, ráadásul még senki se látta. Mi sem. Mindig elbújik a nyavalyás, vagy a békalencse alatt lapul, vagy a kis betonhíd alá fészkeli be magát. De keressük rendületlenül. Akárcsak a varázslatos szavakat, amelyek Anya, Apa és az Otthon mellett a világ teljességét ígérik. Mert az emberi lét értelme a teljességre való törekvés.

Egyelőre a Sapkabéka a varázslat, a kis patak, a surranó gyíkocska, a kicsi, fürge vízisikló, egyre ritkább vendégként a bokrok közt cikázó ökörszem, a megfontolt magtörő, az elmorzsolt diólevél illata. A kövek csobbanása a vízben, mert milyen gyerek az, aki nem dobál követ a vízbe?

Gyerekek, megyünk a patakhoz? És repül a tablet, a mobil, a vibráló képernyő szertefoszlik, és már rántják is a cipellőt, uccu neki, megyünk a patakhoz! Útközben történetek gömbölyödnek, „valóságos mesék”, amelyek megágyaznak a későbbi, igazi meséknek.

Amelyektől a rettegő, nagyonliberális, nagyonokos „gondolkodók” óva intik őket. Főleg a magyar népmeséktől. Mert azok teli vannak erőszakkal! Csupa-csupa durvaság! Abcug! Fuj! Persze, aki nem akarja, nem látja a mese végén a katarzist, amiért történik az egész. Mert nem kell az igazság. Azt el kell mosni, összezavarni a kis fejecskéket, ahogy a szeptemberi szél kuszálja össze a hajukat. Az igazság keresése helyett a nemeket kell kutatni, a gonosz megbüntetése elmarad, mert nincs is gonosz. Vagy ha igen, azt Viktor bácsinak hívják.

Hiszem, hogy mindennek megvan a maga ideje. A betűvetéssel, az első nyomtatott szavak mondattá simulásával tágul a kis világuk a nagyvilág felé. Egyelőre az óvoda várja őket, de már látom, ahogy hátukon kis táskájukkal, apró lábukkal szaporáznak az iskola felé, ahol varázslat várja őket. Természetesen anyanyelven, mert Sapkabékát nem lehet más nyelven kimondani. Meg Festéktüsszentő Hapci Benőt, Gombóc Artúrt és Radírpókot sem. Hogy Bóbitát már ne is említsem.

Ma reggel sok ezer nebuló caplat az iskola felé. Ne hagyjuk őket elveszni, elbolyongani ebben az életnek nevezett dzsungelben. Hadd fogja a kezüket Sapkabéka meg Bóbita.