Samu István: Köztünk élő (sérült) "világok"...

hirek.sk 2014. szeptember 26., 10:23
Szeptember 25-én elég hideg reggelre ébredhettünk, valóban beköszöntött a "késő" ősz. Elég korán! Az egyenesség és őszinteség megkívánja, hogy legbelsőbb érzéseimet is feltárjam, hiszen ez teszi az embert szabaddá.

Jómagam, most amúgy is jobban "fázom" a hirtelen lehűléstől - minden harcos önbizalmam ellenére, s talán nem vagyok vele egyedül, hiszen azok, akik felelősséggel állnak neki közösségi munkásságuknak, vagy például az idei önkormányzati választásoknak, tudják, hogy (mindig) nagy a tét, és érzékenyebbek a környezetük visszacsatolásaira, így még az időjárásra is. A felelősség pedig azt közvetíti az ember lelkében, hogy jelen esetben lakhelyünk közvetlen környezetének jövőjéről van szó, ez pedig a mindennapjainkat érinti. Reggel ezek a gondolatok és érzések fogtak körül, miközben munkahelyem előtti parkolójában kiszálltam az autómból...

Egy pillanat alatt a szomszédos intézetből, a gyermekotthonból - amely valóban csak nevében otthon - csoportosan érkeztek a gyermekek a "mi iskolánkba", valamint a szlovák speciális iskolába... mindeközben egy síró gyermekhangot hallottam. Amióta apa lettem, erre hatványozottan érzékeny vagyok. Az előttem ebben a szerepben már jócskán benne lévő férfi ismerőseim már meséltek nekem ezekről az érzésekről, hogy változni fog minden, de akkor csak pusztán elfogadtam tényként, mint általában a tapasztalatokra nyitott ember...Mára tudom és felfogom, hogy ez érzésbélileg is mit jelenthet.

Szóval meghallottam a sírást és először csak néztem, majd láttam a valódi különböző "világok" találkozását. Az egyik serdülő kisfiú a kezében vitte a kislányt (talán nem a testvére, külső jegyekből "megítélve"), aki valószínűleg éppen elsős lehet. Sírt a kislány. A nagyobbacska fiú nyugtatta, valamit hallani is lehetett a párbeszédükből. Sírt, mert zavaros életében nincs biztos érzelmi pont. Az egyetlen biztosnak tűnő pont, a zavart intézményi nevelés a nem megbecsült nevelői munkát végző "tyetákkal", akik a pici, családjukat elvesztő gyerekek számára egy kapaszkodó pontot jelenthetnének, de újra valakitől gyorsan el kell szakadni, mindennap, meghatározott "időben" és hát reggel biztosan, mivel iskolába kell menni.

Régóta tudjuk, hogy aki nem biztos, nem erős falak közül, nem őszinte szeretetet biztosító házból lép a külvilágba, az jobb esetben csak bizonytalan, átlagos esetben pedig nagyon érzékeny, vagy a felszínen érzéketlennek tűnő, illetve frusztrált, fél az "állandó" és újabb változástól, amely életében oly gyakori lehet, ráadásul sok esetben nélkülözi az együttérzést az ő belső lelkivilágának megértésében.

Nem az iskolába menéssel van a baj az ilyen gyermekek világában, hanem az erős kötelékek nélküliségének meglétében, amelynek hiányában nem érzik magukat biztonságban.

Megdöbbentem! Magamon! Az én világom a városomban csak egy a hozzám hasonló többségé, de az is lehet, hogy kisebbség világa, hiszen rajtunk kívül léteznek egymás mellett élő, de különféle (akár sérült) "világok" - életsorsok, életmegélések, amelyek csak kevés esetben érhetik el az optimális érzelmi töltéseket.

Nem vagyok naiv, természetesen eddig is tudtam, hogy különféle környezetből jövünk és ez hordozza magában a sokszínűséget, mind érzelmi, mind általános értékrendbeli, mind ideológiai szempontból. Ugyanakkor megérezni egy pillanatban a mások bizonytalanságát, érzelmi fájdalmait, az lehet egy kegyelmi állapot. Mindössze leírtam szeptember 25-i gondolataimat, és köszönöm a gondviselésnek, hogy a saját, sokszor kicsinyes, nagyon fontosnak vélt világomból kiszakított egy pillanatra és megérezhettem annak a kislánynak a saját belső világát. Közszereplőként a köz érdeke számomra az is, és hiszem: feladatom (feladatunk) az is, hogy egymás világát megismerjük, vagy legalább felismerjük, mert a beleérzésekkel lehetséges, hogy objektívabb döntéseket tudunk hozni, segítséget nyújtani közösségünk életében.

Samu István

(a szerző a Magyar Közösség Pártja elnökségi tagja)

Forrás: Hirek.sk
0 HOZZÁSZÓLÁS