Rohan az idő
Hatvanéves osztálytalálkozón volt az édesanyám. Nagy izgalommal készült rá. Vajon hányan jönnek el a győzelmes február évében születettek közül, s kik azok, akik a legutóbbi óta már a mennybéli kilencedikből figyelik egykori pajtásaikat. Merthogy ők még sokan voltak. Szinte hihetetlen, hogy 40 gyermek járt egy osztályba, s két ikerpár is volt közöttük… Jó sűrűn kellett rakni a padokat. S alig fértek el az osztályképen….
A negyvenből még olyan 23-24-en megvannak. Pár embert kivéve szinte mindenki elment a hangulatos kertvendéglőbe. Volt, akit bizony alig lehetett felismerni. Az idő, a betegségek annyira megtörték. Mások viszont sokkal jobban festettek most, mint anno gyermekkorukban. Jó volt újra visszaemlékezni azokra a feledhetetlen évekre, a naponta gyalog megtett kilométerekre. Hóban, sárban, napsütésben… Az egyke barátnőtől kapott tízóraira…
A múló idővel nehéz mit kezdeni. Legtöbbször csak olyankor döbbenünk rá, hogy elsuhant pár évtized, amikor kerek életjubileumhoz érkezünk, vagy diplomaosztóra, esküvőre megyünk. Szinte körülnézni sincs időnk és újabbnál újabb nemzedékek nőnek fel. Csak éppen a mai osztálylétszámok sokszor már bőven húsz alatt alakulnak. A jóléti társadalomban pont fordítva történik minden, mint hányatott időkben. S bizony már a tízórait se nagyon osztják meg a gyerkőcök egymás között. Egoista lett a világ.
Hol vannak már azok az idők, amikor a tábla csokoládét vonalzóval osztottam három egyenlő részre, hogy mindegyikünknek jusson. A cukorkát meg szemenként osztottuk el egymás között. Volt, hogy nem jött ki jól az istennek sem, s egyikünknek több jutott… Vagy mikor a boltban eleve négy jégkrémet vettünk, mert a nálunk lévő barátnőmnek is ugyanúgy járt. Nekünk még voltak hozzánk szinte naponta járó barátnőink, és mi még úgy mentünk hozzájuk, mint haza. Mindig kínálva voltunk, finomságokat kaptunk… Az utca végében volt egy hatalmas körtefa, apró, de mézédes körtét termett. A falu összes gyermeke odajárt lakmározni… A gazdája soha egyetlen árva szóval se kérdezte, mit keresünk ott. Mosolyogva figyelte a körtét „legelésző” gyerekbandát…
A múló idővel nem tudunk mit kezdeni. A változó világgal sem. Amikor értékek alakulnak át vagy mennek veszendőbe. A múlt század hetvenes éveinek elején még kevés volt az autó. Ezért szokás volt, hogy aki vett, az néhányszor körbement a faluban vele… Nagy kincsnek számított, hosszú évekig spóroltak rá az emberek. Nem volt lízing meg ilyesmi. Ezek az autók aztán az éjszaka kellős közepén, hétvégén, bármikor „riaszthatók” voltak. Ha beteget kellett vinni a kórházba, a sürgősségire, vagy valakit szállítani kellett valahova. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt teljesen önzetlenül, ingyen tették a kocsitulajdonosok, az alkalmi ingyentaxisok.
Tudom, tudom sokan már vágják is rá, de milyen olcsó volt a benzin… Ez igaz, csakhogy a fizetések sem a maiak szintjén álltak. S akkoriban még viszonylag kevesen jártak autóval munkába. Az majdnem luxusnak számított. Ma ha valaki autót vesz, szinte biztos lehet benne, hogy a szomszédot és az utcabelieket az érdekli leginkább, honnan volt rá pénze. Nem is szívesen ülteti bele őket, hogy elvigye valahová…
Az a mi bajunk, hogy nem tudunk örülni mások örömének… Pedig, ha van jóérzés, ez bizony az. Érdemes kipróbálni. Nekem is egyre ritkábban sikerül… A segítőkészség és jószívűség helyett az önzés és irigység a jellemző. A szépet is sokkal nehezebben látjuk meg valakiben. Inkább csak a rosszat akarjuk vagy szeretjük észrevenni.
Mindig időhiányra panaszkodunk, folyton loholunk valahová, valamiért… De miért is? Miért lett legdrágább kincsünk az idő? Amiből kevés jut családra, barátra, kedvtelésre… Annyira felgyorsult ez az átkozott mókuskerék, hogy kifulladásig tekerjük… Még a dalban is benne van, „mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább…” Miközben csak élni felejtünk el. De azt nagyon.
