Ripacsok a Parnasszuson

Emlékezhetünk Conchita Wurstra, akit a neoliberális, újmarxista, minden normalitást gyalázó fősodor a nyugati kultúra ikonjává emelt. Így lett etalon, ami rothadó. Amint megjelent a színpadon, nagy tételben lehetett volna fogadni, hogy ő lesz a fesztivál nyertese. És lőn. De már ott tartunk, hogy napjainkban bármilyen porondon illegeti magát egy transzvesztita vagy egy korcsolyázni nem tudó banya, aki tulajdonképpen vénember (csak nem tudja, hol lakik a pszichiátere), borítékolható a siker.

Ha elvágódik a szerencsétlen, és reszkető inakkal tántorog a jégen, mint az egy órája született borjú, a megfellebbezhetetlen erkölcsi magasságok potentátjai készségesen felkarolják.

Történhet ilyen inferno akár Helsinkiben, akár a San Remó-i Teatro Aristonban. Mert ennek így kell lennie.

Mondják, hogy a legendás olasz fesztivál évek óta kifordult magából. Tavaly is a blaszfémia és a marxista ideológia ünnepévé „nemesedett”, amikor Achille Lauro énekes Vasárnap című dala végén vizet öntött a saját fejére, szimbolikusan megkeresztelve magát. „Elég a blaszfém tartalmakból” – üzenték akkor a Vatikánból.

De kit érdekel a nyugati keresztény világban a Vatikán, hacsak nem egy jó szaftos pedofil történetről szól a híradás?

Egyáltalán, kit érdekel ma már a normális, eredeti dal, zene, tehetség, szépség? A halvány utánzatok, a futószalagon sorjázó plágiumok tengerében néha feltűnik ugyan egy-egy tehetség, de esélye sincs a legjobbak versenyében, ha nem a „jó oldalon” áll. Vagy táncol, vagy énekel. A sikerhez és az elismeréshez istengyalázásra, megbotránkoztatásra van szükség, ezt kívánja a korszellem és a (természetesen nem létező) háttérhatalom.

A San Remó-i „hagyományteremtők” az idén is kitettek magukért. Még el sem kezdődött a dalverseny, máris kitört a botrány.

Bizonyos Rosa Chemikal (vegyi rózsa, vagy mi a szösz?) nevű vegyület azzal állt elő, hogy a Made in Italy című dala, amely a szexről, pornográfiáról és poligámiáról szólt, bevallottan nyílt provokációnak készült. És láss csodát, ezt is lehet, egyenes, élő adásban. És ha már sok európai televízió közvetíti, természetesen bejelentkezett egy kis haknira Volodimir, az ukrán színészóriás is, hogy a záróünnepségen előadna egy videóüzenetet. Nyilván nem tankokról és F–16-osokról, hanem az olyannyira óhajtott békéről és a kultúráról. Vagy mégsem.

Nem a kultúrát gyalázó provokatőr dala miatt, hanem ezért borult ki a bili.

Az olasz jobboldali politikusoknak, a köztelevízió konzervatív beállítottságú nézőinek elegük lett abból, hogy az olasz zene fesztiválja politikai propaganda hordozója legyen.

A háborgás hatására a televízió vezetése végül beadta a derekát, és videóüzenet helyett az est műsorvezetője olvasta fel az ukrán elnök írását. Mert elutasítani nem merték. A Made in Italy botránykeltő dal azonban maradt a műsoron, mert az nem politikai propaganda, az „csak” sima agymosás.

Ehhez a ponthoz érve elbizonytalanodtam. Kicsit meg is lepődtem, hogyan juthat eszembe mérlegre tenni a két figurát: a zöld embert, aki idegen érdekekért feláldozza a nemzetét (bár állítólag kevés köze van az ukránokhoz, és néhány éve még ukránul sem tudott), aki a tűzzel játszik, hozva ránk is a bajt és a bugris énekest, aki elkésett néhány évtizedet a polgárpukkasztással.

De hiszen egyszerű az egész, jutott eszembe. Hiszen ezek valamennyien szerepet játszanak! Sokan tudjuk, csak kevesen merik hangosan kimondani.

Szerepet játszik a nép szolgája, szerepel a vegytan nevű énekes, bohóckodik Von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, a Verhofstadt-, a Kaili- és a Dobrev-féle, sok-sok, kilóra megvett brüsszelita, előre megírt szerepben páváskodik az elnökünk, Zuzana és Káčer elvtárs, a bukott kormány bukott külügyminisztere is.

És nem akad egy rendező, aki beintene, álljon meg a menet! Rossz a szövegkönyv, holnaptól új darabot játszunk, amely után katarzis jöhet és nem undorodás. Amelyben mindenki magát adja, és mindenki normális lesz. Emberek millióinak van elege ebből az ocsmány, gyomorforgató, hamis színjátékból, a csapnivaló csepűrágókból.